Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 5. szám - MŰHElT - Huszár Tibor: A szociográfia helyzete Magyarországon
magyar írói hivatás, amelynek oly gazdag a mítosza, itt megint minden irányból összeszalad . . . Nagy seregszemle, mérhetetlen bú'nlajstrom ez, mely mindent és mindenkit mérlegre tesz.” E művek jelentőségét nem csökkenti, ha hangsúlyozzuk kentaur-jellegüket, műfaji jellegzetességeiket. Erdei Ferenc már 1941-ben e jellegzetességeket elemezve a tudományos megalapozottság hiányáról írt a Kelet Népé ben. Arról, hogy hiányzott egy olyan módszerrel látó és olyan rendszerben gondolkodó elme, aki „egységben és értéssel tudta volna mindezt felfogni”, amit a szociográfiák írói felfedeztek. Nem volt meg ez a módszeresség és rendszeresség, s ezért „társadalomvizsgálatunk nem tudott az irodalmi érvényességnél mélyebbre ereszkedni”. Ez az irodalmi érvényesség azonban politikai-társadalmi távlatosságot is jelentett: a Futóhomok, a Viharsarok, a Puszták népe, a Tardi helyzet sötét zugokat világított át, fehér foltokat fedezett fel Magyarország szociális térképén. A hőskor 1938-ban zárult, a „nagy hullám” megtört: a Magyarország felfedezése- sorozat keretében a tervezett tíz kötetből csak kettő jelenhetett meg, a könyvek íróit perbe fogták, a Márciusi Front elerőtlenedett, a mozgalom „feloldódik egy szélesebb, eszmeileg-politikailag bizonytalanabb arcélű »népi írói« mozgalomban, amelyben — vitázva ugyan, de egymást kissé semlegesítve is — a marxista irányzat éppúgy jelen volt, mint a harmadik-utasság vagy a jobboldali orientáció”. S valóban, a Szabad Szó, a Magyar Élet, a Magyar Út s különösen az Egyedül vagyunk szerző- és olvasótábora más égtájak, eszmék felé tájékozódott, másfajta kötelezettséget közvetített: az utak elváltak, a mozgalom „széttisztult”. S a műfaj lehetőségei is kimerültek, ami jelentős mű ez idő tájt született, az vagy a szociológia, vagy a szépirodalom irányába lépte át egyértelműen a körvonalazott műfaji határokat. Erdei nagy rendszerező szociológiai monográfiái — a Magyar falu, Magyar város, Magyar tanyák, Magyar paraszttársadalom — például éppen ezekben az években születtek. Ezeket joggal tekinthetjük a magyar szociológiai tudomány klasszikusainak. E rendkívüli dinamikájú s ellentmondásokban oly gazdag folyamatok átfogó igényű elemzése —■ itt és most — nem lehet feladatunk. Igen vázlatosan csak azért időztünk e folyamatoknál s szóltunk az első sorozat sajátosságairól, hogy jelezzük: a magyar szociográfia története is dokumentálja a szélsőségeket, a bonyolult átmeneteket, azt a tényt, hogy a társadalom rajz — s megváltoztatva a megváltoztatandót: a szociológia — funkciói igen összetettek, s különböző szerepek betöltésére teszik alkalmassá a műfaj művelőit. Azt azonban a leegyszerűsítés veszélye nélkül mondhatjuk: a mítoszok világába tartozik s nem bizonyítható az az állítás, hogy a szociográfia (szociológia) műfaját tekintve ellenzéki tudomány. Ellenkezőleg: a szociográfia (szociológia) története arról tanúskodik, hogy e diszciplínákat — az azok által feltárt tényeket — rendszerint az uralkodó osztályok és kormányzati szerveik hasznosítják abból a célból, hogy a társadalmi mozgásokat megfelelően szabályozzák, hogy az elemzett tények ismeretében a konfliktusok kifejlődését megelőzzék vagy lassítsák, az ellentmondásokat tompítsák, hogy reformok segítségével segítsék át a társadalmat bizonyos feszültségzónákon. Az élet azonban ezerszer ravaszabb minden elméletnél. A magyar szociográfia története e szempontból is fontos tanulságokat kínál. Ugyanis, ha a rendszer falukutatásra biztat, saját keretei között elindít feszültségoldó mozgásokat, s közben nem akar vagy nem tud érdemi reformokat keresztülvinni; s közben a társadalomban a tehetetlenség következtében tovább halmozódik a szociális gyuanyag, akkor a feltárt tények ellene fordulnak s minden, a valóságról tudósító írás törvényszerűen ellenzéki felhangot kap, s jelentős ellenzéki politikai mozgalmak szellemi fegyverzetéül szolgál. így volt ez a falukutató mozgalmak esetében is, ily módon válhatott a rendszer által támogatott Bethlen Gábor57
