Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 5. szám - MŰHElT - Huszár Tibor: A szociográfia helyzete Magyarországon
mozgalom történelmi mulasztásait kihasználva olyan ideológiai platformot alakított ki, amely a nemzeti kispolgárság s a gazdagparasztság integrálására is alkalmas. E célkitűzések megvalósításában kapott fontos szerepet a társadalom rajz, a táj- és népkutatás, s különösen a falukutatás. A két világháború között A szociológia szó használatától eltekintettek: úgy ítélték meg: e fogalom kompromittálódott a forradalmakban. Olyan ténykutatást szorgalmaztak tehát, amely sem a liberalizmus, sem a marxizmus ideológiájával nem társítható, s erősíti a reformkonzervativizmus szellemi pozícióit. A táj- és népkutatás által kínált módszerek — úgy tetszett — a szociális ellentmondásokat feloldják a faji jelleg, az etnikai sajátosságok tágabb problémakörében. A rendszer által létrehozott falukutató mozgalmak története azonban sajátos módon alakult. Historikumuk azt példázza, hogy a társadalmi folyamatokban nincsenek egyképletű, egyarcú jelenségek; hogy a valóság mozgásában a legkülönbözőbb szándékok, elhatározások, célkitűzések sokszor önmaguk ellentétévé alakulnak át. Nem előzmények nélküli mozgásról van szó. Az utóbbi években több tanulmány foglalkozott a magyar neokonzervativizmus 1919 előtti történetével. Szabó Miklós például dokumentálta, hogy az arisztokrácia antiklerikális, markánsan agrárius érdekeket képviselő vezetői — Andrássy Géza és Széchenyi Imre gróf — már a XIX. század végén kapcsolatba kerültek a német szociológiának azzal az irányzatával, amelyik a földkérdésben óvatos reformok útján akarta enyhíteni a mezőgazdaság poroszutas fejlődéséből fakadó konfliktusokat. A legtájékozottabbak francia, angol, sőt amerikai tanulmányutakon is jártak, így kerülvén többek között Le Play-vel is kapcsolatba. A Gazda- szövetség különböző tanfolyamainak, lapjainak a megindítása már az ebbe az irányba való körültekintő gondolkodást jelzi. Egyidejűleg a megyei köztisztviselők mozgalmai, az agráriusok által szervezett szövetkezetek jobboldali radikális törekvéseket ösztönöztek. Nem véletlen, hogy 1919 őszén éppen ezek az érdekcsoportok eszméltek a leghamarabb, s dolgozták ki a maguk javaslatait a konszolidáció érdekében. Csak igen vázlatosan tudjuk a folyamatot felidézni, ez mégis nélkülözhetetlen, mert csak e folyamat részeként érthetjük meg a társadalomrajz elhelyezkedését a kor ideológiai struktúrájában, azt, hogy milyen értelemben volt, és milyen értelemben nem volt ellenzéki a szociográfia a két világháború közötti évtizedekben. 1919 őszén tulajdonképpen már megíródott, és 1920 elején megjelent Szekfű Gyulának a Három nemzedéke, amely bizonyos tekintetben programadó munkája a neokon- zervativizmusnak. Ezzel egyidejűleg — s ez már kevésbé ismert — Haller István miniszter meghirdeti a népfőiskolák szervezésének a szükségességét; a Falu Országos Szövetség, amely később a Magyar Társaság Falukutató Intézetét is megszervezte, 1921-ben az összes magyar falura kiterjedően egy olyan felmérést indít el, amely később a Magyar Sociographiai Intézet megalapozásához vezet. Akik e felméréseket, a tanfolyamokat szervezték, mind a neokonzervatív gondolkodás jegyében tették: a saját vitorláikba akarták befogni azt a szelet, amelyet a megoldatlan parasztkérdés és a nemzeti kérdés támasztott. Az 1925-ben rendezett tanfolyam előadói például a következők voltak: Sandó Károly (A falu és az ifjúság), Steinecker Ferenc (Falupolitika), Czettler Jenő (A falu kultúrája), Budai Barna (A falu az irodalomban), Marschal Ferenc (A falusi érdekképviseletek), Weisz István (A falu közigazgatása), Czermann Antal (Adópolitika és falu) és így tovább. A nevek kivétel nélkül a reform-konzervatív irányzathoz tartozó agrárpolitikusokat, gondolkodókat jelölnek. Olyanokat, akiknek a későbbiekben sem volt kapcsolódásuk a magyar radikális gondolathoz, tegyük hozzá, a radikális jobboldali gondolathoz sem. 53
