Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 5. szám - VALÓ VILÁG - Miskolczi Miklós: Szerelmeskedések (részlet)
korábbi szerelmekről, a szerelem külső jegyeiről, úgymint andalgás kézenfogva, kavics- hajigálás a Dunába, avagy kis sörözőkbe ülni, neveket adni egymásnak és jókat nevetni rajtuk, virágot venni, moziba menni és lopva megérinteni egymás combját, nagy önfeltáró beszélgetésekbe kezdeni, nehezen búcsúzni, kedves kis ajándékokat adni-kapni, örülni egymásnak és játszani, játszani, játszani „boldog szeretőt színlelni sírást, cifra temetőt.. Esete válogatja, hogy ebben a szinte reflexszerű törekvésben mennyi az őszinteség és mennyi az önbecsapás. Talán most nem is fontos tudni. Csak a vonulat érdekes, amelyet a nő elindít előbb önmagában és amelyre visszhangot vár. Jól illusztrálja a folyamat két állomását két levél két részlete. írójuk nő, címzettjük természetesen férfi. Az első levél egy igen távoli ismeretség hirtelen szexuális kapcsolatba fordulásának másnapján íródott. Terjedelme hat gépelt oldal, ezért csak az érdekesebb részleteket közlöm. Megszólítás nincs, dátum (percre pontos) van. „Ilyenkor kicsit mindig visszaborzadok az írógéptől, amikor előre érzem, hogy a fehér papír, a gép kattogása, a betűk és szavak széttöredezése mint fogja darabokra szed- ni így egyben meleg, végig sem fogalmazott érzéseimet, gondolataimat. Eleve kudarcra ítélt, szinte sajnálatra méltó kísérlet, valamit adni, mondani — hiszen az egyenes sor, az egyöntetű betűk mind ellenségei annak a halmaznak ami most bennem van ... írok pár dologért, amit mondani szeretnék Neked, de nem tudom eljutok-e odáig, s azt sem, hogy fog sikerülni majd. Ugyanaz a baj, ami volt tegnap este, túl sokat szeretnék mondani. Napokat ülhetnék itt a gép mellett, s csak neked írnék, talán benne lenne minden. Leszűrni, válogatni nem tudok még. Olyanokat mondtál, kérdeztél, amikre nem válaszoltam, adós vagyok neked vele, de a válasz elé oly sokat kellett volna mondani, hogy maradt a csend. Olyan doromboló csend, tele gondolatokkal, mondatokkal, de neked mégis csend. Talán érzem, hol beszélünk egy nyelven, az első ilyen afélelem. S látod, a félelem beigazolódott, most hagyd a konvencionális magyarázatokat, maradjon csak az érzelmi oldal. Gondolj bele, világunk, amit építettünk meddig terjed, s meddig terjedhet? Gondolj bele, mire jó, hogy itthon ülve remegjen az egész testem, ha visszagondolok. Mire jó, hogy az értelem felhúzott lábakkal ül itt a sarokban mellettem s könnyesre neveti magát, amint itt kínlódom a gépnél . . . Röhög rajtam a nyomorult és csak nyomja a szöveget: minek neked ez a gubanc, te hülye most nézz a tükörbe, mondd el te magadnak, mire kell ez neked, hazajössz és még haza sem jöttél már elsírod magad, leborulsz az ágyra, hátha maradt valami ott, ami visszahozza ... Hogyan meséljem el neked, neked, neked, hogy az ígéret üres semmi. Miért ígérjem meg, hogy mindig, amikor tudom, hogy ameddig addig úgyis csak te. És neked nem szörnyű, hogy a körülötted levő világ nem azonos a belsővel? Vagy félre tudod tenni egyiket, előveszed a másikat, élsz úgy mint... Nálam a félelem jogos önvédelem volt. Nem formálisan tőled féltem, ugyan, azt a fajta félelmet könnyen meg lehetett volna oldani, csak el kellett volna köszönni tőled. Ott. Tessék, itt van most, amitől én akkor féltem, hogy jó lesz veled, hogy remegni fogok, hogy nyomorult leszek nélküled, hát tessék, nézd végig... Talán nevetséges most így leírni mindezt, talán nem. S miért hinnéd, hogy ez a rendkívüli, hogy ez a furcsa, hogy ez nem rutin — miért hinném én ugyanezt. Csak bíznunk lehet. Bízni az őszinteségben. Látod, ez a szó, hinni még jelent valamit. Még megtartott valamit jelentéséből: hinni kell egymásnak és egymásban. Látod, milyen furcsa, ha beszélni kell, milyen más ez a cselekvésben — ott fel sem merül a hazugság kérdése. Testünk őszinte. S amit mond, az úgy van, ott nincs kérdés, a válaszok is egyértelműbbek. 36
