Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 1. szám - Vaderna József: Pásztor, Szökés (versek)
VADERNA JÓZSEF PÁSZTOR Húsevő virág a szél síkos peremén harang lengést lengésre halmoz a jel ravatala hosszú hosszú szétszéledés ároktól árokig az árok önmagába harap furulyában izzik a dél boton kifaragott ég erdő lelegelt mező bottal kékre-zöldre vert égre ég rá a domb visszatér az állat szemébe a horizont kiélezett kés — krisztusos szemét lesüti a pásztor: állatok köszörűköve hátakat utánoz az ostor a virág okádéka: ének és paták keserű illata az alkony-istállóban: szikrák SZÖKÉS Nem tudom nyár ez, vagy tél? Csak a megcsúfított hőérzet kering ujjamban föl és alá: elsüllyedt hegyek legendája — összekeveredik a lejtő, a meredek, gondolatjel a levegő szélén; a világ legmagasabb trambulinja inog alattam — nyitott, vak föld, nekifutok, ahogy a földrengés emléke egyre fakul, nekifutok, ahogy a föld fut. Ahol minden ház menedékház, a tanya megkövesedett fejesugrás — nem éri el az eget, nem éri el a homokot — szétrepülő falak, süketülő háztetők, levegőben szaporodó görcs a kútgém, az udvar kificamított keze integet utánam. Csak a síkság a szüntelen szökés, fogamban kvarcog a homok, a szél, ahogy valahol repülők járnak velem, a felszálló és leszálló ágban szerencsétlenül járva és idegesen. Ahogy hullámzó hajam part, hosszú part a megrendülésnél, gyilokforgó szemem megosztja az éjfél, s ittrekedt arcom a tenger legutolsó maradványa. 22
