Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 1. szám - Ágh István: A kivirágzott nádpálca (elbeszélés)
Hamar jön, lenyeletlen falatokkal, zsebkendőjével száját törli. A konyha melletti szobába ültet, megölel, elsírja magát, mint nyugdíjas elköltözése idején az egész falu. Akkor tudta meg a nép meg ő is, hogy szerették egymást. írni szeretnék magáról Igazgató Úr, mert maga tanított meg írni. De magának olyan élete volt, meg kellett látogatnom, elmondanom, írok magáról. Bocsásson meg a kikürtölésért. Behívja a két asszonyt. — Ma költözködünk. — mondja. Megölelnek, elpityerednek. Eltűnnek a Vörösdomb mögött. Azon túl csak akkor lát az ember, ha maga is elmegy. A korszakváltás idején, akit a falu választott meg, s az egyház volt a főhatósága, s az államosítás idején, aki tovább akart tanítani, s a Rákosi-rendszerben, aki élni akart, nemcsak tanítani — hasonló a sorsa a Mesteréhez. Sokan köpönyegforgatónak mondták. De egy köpönyeget csak ki- és befordítani lehet. Ő az idő lelki áldozata volt. Kiszolgáltatottságáról most már nem beszélhet. Hát én mondom, ha bocsánatot kértem tőle. A szegény ember gyereke tanító lett. Meg kellett becsülnie magát a szegények előtt, az urak előtt. A pap sem tehetett mást. Minden alkonyaikor együtt sétálták végig az egyetlen utcát. Tudni szerettem volna, miről beszélgetnek. Talán nem is beszéltek, csak mentek, a hazatérő szekerezők, gyalogosok köszönését fogadták: Dicsértessék a Jézus Krisztus! — mondták a parasztok. Dicsértessék! — válaszolták. Nem köszöntek kettőt a szembejövők, elég volt egy is. Másképp: Jóestét Igazgató Úr! Néha megálltak a pádon ülő öregeknél, de soha nem ültek le. így történt 1948-ig. S még az történt, hogy a Mesternek kellett ásatni a futóárkokat és a tankcsapdákat a falu körül. Hálátlan szerepe fokozta ideges természetét, képzeletbeli nádpálcáját suhogtatta a falu fölött. Gyűlölték. 1945 után szentnek szeretett volna nevelni bennünket. Szívgárdisták lettünk. Magamcsinálta tagkönyvemben Jézus Szívéből kinövő kereszt, belül strigulák jócselekedeteimről. Óra közben, amikor eszébe jutott, padra ború Itatott bennünket, imádságos kézzel fohászkodtatott pár percig, aztán folytatta a tanítást tovább. Látom a templomi orgonánál a fejet, mikor már untam az oltár felé nézni és illetlenül hátra fordultam. Ő énekelte a passióban az evangélistát, a paraszt-jézusnak, Júdásnak, Péternek, Pilátusnak narrátoraként. Dolga végeztével hazavitte kockás ülőpárnáját a nevekkel, szerelmi óhajokkal és női nemiszervekkel sértegetett orgonától. így történt a fordulatig, s az ő fordulatáig, amíg értesítőmbe nem került a bélyegző: Állami általános iskola. Lemondott a kántorizálásról, vagy lemondatták. Helyére a mindenttudó Miklós Feri bácsi ült, Hofi Géza bolondos nagybátyja, aki néha az egyházi zene közé slágereket játszott, legjobban szerette a „Tengerész, a szívem tengerész”-t. Mesterünk már csak a templom közelében élt, közelében lakott, s tanított az új szellemben. Nekünk magyarázta, az ember a majomtól származik, szívgárdistáiból lett úttörőinek. Szüléink dühösen mondták: Ő lehet, de mi nem. A szomszéd faluból kikergették előadásáról, amelyet a Szabad Téli Esték sorozatában szeretett volna megtartani. A nagy beszolgáltatások idején, mikor siránkozó anyánktól és egyre sűrűbben káromkodó apánktól mentünk az iskolába és hazavörös nyakkendősen.s Előrét köszöntünk tudva a választ: a Lipótmezőre, azt magyarázta, hogy minden beszolgáltatott portéka az ország vérkeringésébe kerül. A sekrestyében zsebre gyűrtük a vörös nyakkendőt és fölvettük a vörös ministránsszoknyát. Jelképünk lehetett volna, ha a vörös szoknya fölött a fehér karingre vörös nyakkendőt kötünk. Egy bátor gyerek kellett volna hozzá. Nyugdíjazása után megtért az én betűvetésre oktatóm. Kezemben általános iskolai bizonyítványom. Világoszöld füzetecske. Fönt két angyal tartja a koronás magyar címert. Népiskolai értesítőkönyv Nagy István népiskolai tanuló részére. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda Budapest. Személyi adataimat a 18
