Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 1. szám - Ágh István: A kivirágzott nádpálca (elbeszélés)

fedezete. Toliamat fekete Parker-tintába mártogatom. S ez a fekete toll bolyongjon sírja fölött, mintha Füst Milán, utolsó Mesterem lelke volna, találkozásra.

Úgy emlékszem, lengyel nadrágnak nevezték azt a nadrágot, melynek alja a térd alatt csatoiódott és kibuggyosodott. Abban szokott járni, talán mintái is voltak, alatta csokoládészínű térdzokni és barna félcipő. A Mester arra intett bennünket, ne legyünk rongyosak, de a foltozott ruha tisztesség, lám ő is foltos ruhában jár, és felénk mutatta könyökét.

A falu népe nem szűnt meg nagyságosasszonynak szólítani kedves kövér feleségét a felszabadulás után sem, anyósa akkor is tekintetes asszony volt, aki a háztartást vezette. A bejárattól jobbra nyílott a tanterem, utána a csapóajtót mi nem csapogathattuk. De mert a csapóajtó két szárnya között mindig van egy vékony rés, amin átszállt lakásuk édeskés konyhaszaga, arra gondoltunk, urak laknak odaát. A szobanövények zöld részletei is átlátszottak az iskolafolyosóra. Volt benne valami irigylésre méltó békesség. Mintha nem történne semmi. Emitt meg a parasztgyerekek zsivaja, verekedése, mezít- lábunk csattogásai. Koszos talpunk az olajozott padlón, az elmulasztott mosakodások levegője, az Ifjúsági Vöröskereszt plakátjai, rublikáikban a tanulók előző napi és otthon épp ilyen plakátokra striguláit jócselekedetei és tisztasági viselkedése összesítve. Ez az ember kikényszerítette belőlünk a hit elvei szerinti igazmondást. Hát, be kellett írnunk, mostunk-e fogat, megmosakodtunk-e derékig hideg vízben, körmeinket kitisztítottuk-e, mostunk-e este lábat? Aztán, segítettem szüleimnek a kapálásban, állatitatásban, én mentem ki a kútra vízért, behoztam a fát a favágítóról. Természetesen imádkoztam. S meggyóntam, nem hazudtam-e? Nem hazudtunk a gyónásban, mert az halálos bűn. így az Ifjúsági Vöröskereszt plakátjainak statisztikája nagyjából igaz volt.

Akik sorosak voltak nyulai etetésére, almolására, nem mentek a reggeli misére. Irigyeltük őket. A nagyobbak fát hasogattak az iskolai, meg az ő kályhájába, tűzhelyébe, mikor éppen más osztállyal foglalkozott. Irigyeltük őket, mert jobban szerettünk volna mi is kint lenni a parasztgyerek szokása szerint.

Ez még az iskolák államosítása előtt volt. Utána megváltozott minden, nekünk jobbra és rosszabbra. Nem kellett misére járnunk, mise után a ministrációt latinul tanulnunk, az érthetetlen szöveget még értelmetlenebbé. „Kifliká, juventutem meá.” „A Szent Liberáni Számárunk”, mit jelent, most sem tudom, csak elnevetem magamat rajta. Rosszabb volt, mert az államosítás után tanulni kellett. S mi jobban szerettünk marhákat őrizni az őszi réten, lovakat hajtani felnőttködve.

Ez lenne a Mester arcképének háttere.

Most elbeszélgetnék vele, ha élne.

Először megmutatnám írásom kaiigráfiáját.

Elmondanám azótai életemet. Tudná, honnan jöttem, de azt már nem, mivé lettem.

Elmondanám emlékeimet róla, akkori és mostani véleményemet, s megkérdezném, igazak-e? Talán a gyerek képzettársításai, melyek a kivirágzott nápdálcához hasonlatosak.

Benyomom régi tanítólakása csapóajtaját képzelődve. Hátul a konyha, csikólábas sparheld. Ott ebédel feleségével, anyósával. Vége a tanításnak, csak három rossz gyereket fogott a tanteremben délutánra. Az egyik osztálytársam és barátom, aki zavarában a kérdésre nem azt válaszolta, mint ami helyes lett volna: réztulok, hanem rézfaszú bagó — evvel ijesztgettek a felnőttek, a réztulokról meg azt sem tudtuk, micsoda.

Mondja, bocsássák meg, gyorsan megebédel, s mert nem jó tátogatónak lenni, kimegyek az előszobába a szobanövények közé, fejem fölött kitömött fácán, vadásztársasági csoportkép. Ideges vadász volt, sokkal többet durrogatott, mint terített. Mégis örültünk szenvedélyének. Körvadászat idején elmaradt a tanítás. A nagyfiúkat hajtónak hívta.

17