Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 4. szám - Hatvani Dániel: Titkokat megvalló költészet
Kár lenne tagadni, hogy a szétszabdaltan örvénylő, az emberi lelket az elmagányosodás kietlen partjai felé sodró köznapi lét hőhullámai mintha egy kissé a költészet finom, szuperérzékeny műszereit is megzavarnák. Az írásbeli közlések, az információk inflációja olykor mintha a költészet felségvizeire is átterjedne; a vers a napilapoknak, de még a folyóiratoknak is nem mindig dísze, hanem töltelékanyaga csupán, jóvátehetetlenül keveredik egymással törvényszerű és esetleges, lényeges és lényegtelen, alkalmatlanná válva minden értelmes szelekcióra. Pedig a költészetnek semmi sincs nagyobb ártalmára, mint a felhígítás. S mégis, ha most olvasói és könyvforgalmazási statisztikákkal hozakodnék elő — bonyolódván egyúttal jókora ellentmondásba, amely persze csak látszólagos —, kiderülne, hogy a verskedvelők nem túl népes szektája milyen szívósan és elszántan keresi a fontosat, a töményét — értve itt a jelentésben gazdag szavak, verssorok egyszerre sűrűségi- és Maligand-fokát. S e keresés közben a számuk nem fogy, de növekszik. Miről van itt szó? Csakis arról, hogy emberek keresik az önmaguk számára sem megvallott titkok alól a feloldást. Mert a költő végeredményben nem más, mint a titkok tudója és megvallója, s mennél hívebben, pontosabban — tehát hitelesebben — vall a saját titkairól, azokat annál inkább érezzük a magunkénak. Mert még mindig a költészet az, amely nem tiszteli a hazugság szemfényvesztéseit, s parádés díszmenetek láttán neveletlen kölyök módjára tudatja országgal-világgal a királyi meztelenséget csakúgy, mint a pőre császárkodást. Mert a költészet az, amely a tonnák, a hektók, a köbkilométerek világában az anyagtalan sugárzásként, a szellem tiszta esszenciájaként delejez. A költészet az, amely a hasznosság elvére épülő világban vakmerő hittel vállalja a gyakorlati értelemben vett hasznavehetetlenséget. A költészet hasznavehetetlen, ám pusztíthatatlan, s emberi léptékkel mérve örökkévaló, mint a csillagos égbolt. Meglehet hogy a nagyon távoli jövőben az emberiség a csillagoknak materiálisán is hasznát veszi, de iszonyú lenne elképzelni is, ha a csillagok egyik napról a másikra eltűnnének a fejünk fölül. Pedig hasznuk „csupán” annyi, hogy tudatják velünk: mi magunk is a kozmosz részei vagyunk. A titkokat megvalló költészet védtelen és kiszolgáltatott,ám ebben rejlik az ereje is, s lévén fegyvertelen — példája ma még nem vonzó sem az egyéni szférában, sem a világpolitikában — csakis önmagában bízhat eleitől fogva, így a legteljesebb mértékben elkötelezett, mert a jövőnek tesz közvetlen szolgálatot, azt hozza közelébb. Korunk költészetében egy eljövendő fegyvertelen világ feltételeződik. Létében hordja önmaga utópiáját, de ez az utópia az elképzelhető legnagyobb realitás, mivel erőszak nélküli hódításra vállalkozik. Évszázados szálfákat lehet kitépni gyökerestül — szakítószilárdság és lóerő kérdése az egész —, a zsenge füvet tiporhatja ember, állat, gép, kihajt az mégis minden tavasszal, épp ezért pusztíthatatlan. Summázatként nem mondhatok mást, mint azt, hogy a költészet ünnepe a teljes ember ünnepe. Nem a magabiztos, a korlátjait tabuként őrző, a szedett-vedett ismereteinek szemétdombján trónoló, de az esendő, a földi rögökben meg-megbotló, ám tekintetével a csillagokra függeszkedő ember ünnepe. HATVANI DÁNIEL 4
