Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 4. szám - Hatvani Dániel: Titkokat megvalló költészet
TITKOKAT MEGVALLÓ KÖLTÉSZET Csodákkal és rettenetekkel súlyos évszázadunkban oly sokszor kérdőjelezték meg már a költészet létjogosultságát, mint soha azelőtt. Nemcsak a politikusok, a tábornokok, a gépek és vegyszerek kiagyalói, de maguk a költők is nem egyszer meglobogtatták a kétely hamuszínű zászlaját, ítélvén hiábavalónak és csalókának a szellem fáklyáit. S pusztultak is a költők seregestül, nyílt erre bőven alkalom a földkerekség bármely táján. Csak a költészet élte túl a haláltáborokat, a szögesdrótot, az aknamezőket, a kínzókamrát, s szava máig túlzengi a vonatok fékevesztett dübörgését is. Holott ez a szó nem vált hangosabbá, inkább elhalkult, ezzel együtt kesernyésebb és illúziótlanabb lett. Korunk költészete immár görcsök és meghasonlások nélkül veszi tudomásul azt is, hogy ritka az olyan történelmi pillanat, amikor tömegekhez szólhat. Tudatában lévén annak is, hogy a tömeges felhangoltság különleges alkalmai nemcsak a megváltás ígéreteit érlelik méhükben. Épp ezért annak a kijelentése, hogy a költő a beavatottakhoz akar szólni, nem lehet ünneprontás. Ez azonban nem jelenti azt, hogy elégedett is a beavatottak számával, nyitottságával, aktivitásával. Ezzel már azt is jeleztem, hogy nem hívekről van szó, még kevésbé hívőkről; olvasóiról a költő ha ideális képet szándékozik alkotni, akkor azokat elsősorban szellemi partnereinek tekinti, akikkel szót vált a létezés elemi kérdéseiről, ám korántsem a feltétlen egyetértés jegyében, hanem töprengve, kínlódva, s olykor vitatkozva is. Ez a viszony is feltételezi tehát a kölcsönösséget;a versolvasó joggal várja el, hogy személyes köze legyen ahhoz, amibe be akarják avatni; nem kevesebbről van szó, mint hogy a költészet a világ teljesebb birtokbavételét ígérje, ez pedig küzdelem nélkül nem lehetséges, a játék legtöbbször a szó szoros értelmében vérre megy. így fest tehát az az ideális, de egyáltalán nem idealizált kapcsolat, amelyet a költő, olvasóira gondolva, elképzel magának. A kérdés most már csak az, hogy a világ, amelyben élünk, kedvez-e ennek a — ha nem is törvénytelen, de semmiféle köznapi szabályozást nem tűrő — viszonynak. Olyan kérdés ez, melyet akár az egyértelmű igenlő, akár a tagadó válasszal megközelíteni nem lehet. Olybá tűnik, hogy hétköznapjainkban a világ éppen nem azt az oldalát fordítja felénk, mely sugárnyalábba gyűjtené össze a költészet nagy felismeréseit. Nem állítanám, hogy világunk — érthetőbben: az ember társadalmi és tárgyi környezete — költészetellenes, inkább költészetalatti, vagy még pontosabban: költészeten inneni. Feloldódik és szétszóródik a létezés praxisának langyos állóvizében. Azt hiszem, túl sok az olyan késztetés, amely az egyes embert elvonja attól, hogy önmagára, legbensőbb lényegére figyeljen. Az emberre igényt tart a munkahelye, jogot formálnak hozzá a legkülönbözőbb szervezetek, egyesületek, a családi és mindenféle más társas kapcsolatok, s mivel a mai ember nemcsak termelő, de fogyasztó is, ki van téve a fogyasztás ezer csábításának. Ez utóbbihoz tartozik a dolog lényegét tekintve az utazás, a motorizáció is, amely sokaknak a világ felszíni, könnyed, gondolkodástól mentes birtokbavételét ígéri. A lényeg egy: az életpraxis korántsem kimerítő teljességgel felsorolt változataiban az ember nem vesz részt teljes személyiségével, ennyi helyen nem is lehet mindenütt ott lenni — vagy ha úgy tetszik: otthon lenni —; az élet előbb-utóbb széthulló mozaikképpé válik. Rá kellene döbbennünk — s mily kevesen jutunk el idáig is—, hogy egyetlen életünk van, de még ezt sem vagyunk képesek átlátni, átvilágítani. Gyanítom, hogy az ember végső kérdéseire teljes érvényű válasz sohasem születik — s ezzel nemcsak a ma, de a jövő költészete is adós marad —.ugyanakkor azt is sejtem, hogy a közösségi társadalom megvalósulásáról addig nem igen beszélhetünk, amíg ezeket a kérdéseket föltenni sem merjük. 3
