Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 3. szám - SZEMLE - Dobozi Eszter: „Hogy a virág megmaradjon”

Kiskunsághoz, tehát a Kiskunság agrárfejlődéséről szólva ajánlatosabb lenne kiskunsági városokkal és falvakkal példálózni. Kecskemét históriáját inkább összehasonlításként kellene idézgetni. Az időbeli bizonytalanság szinte végigkíséri a tanulmányt. Legtöbbször ilyen időmeghatározásokat használ: kezdetben, később. Rendszeresen összemossa a középkor, az újkor és a néprajzi módszerekkel elérhető legújabb kor jelenségeit. Többször ókori témák is keverednek mondanivalójába. Fölösleges dolog volt pl. a 319. oldalon előadni az eke föltalálásának és a földművelés felfedezésének semmihez sem kötődő, térben és időben levegőben lógó históriáját. Ugyancsak nem illik a 299. oldalra a kasza feltalálásának története. A középkori és az újkori gazdaságtörténeti, településtörténeti jelenségek teljes összekeverésének leglátványosabb példája a 298. oldalon olvasható, ahol a szállás fogalmának fölöttébb zavaró sajátos értelmezését nyújtjta a szerző. Gyakran használja az „állattartó korszak”, illetve a „gazdálkodás állattartó korszaka” kifejezést, de nem tudjuk meg, hogy mit, illetve milyen korszakot ért alatta. E kifejezés időtlensége különösen a 300. oldalon szembetűnő. A 319. oldalon lehet csak gyanítani, hogy talán a középkorra érti. Ugyanezen az oldalon különös megállapítást olvashatunk: „A Kiskunság területén kezdetben a nyomásos földművelés terjedt el”. Sajnos nem tudjuk, hogy mit ért a „kezdetben” alatt. Ha a középkorról van szó, akkor ellentétbe került korábbi állításával az állattartás kizárólagosságáról, ha pedig az újkorról ír, akkor árnyaltabban kellene fogalmazni, mivel az újkori nyomásos gazdálkodás, illetve a nyomáskényszer a Kiskunságon kívül eső területek agrárfejlődésének volt fontos sajátossága. Általában megfigyelhető, hogy a szerző a történelmi fogalmakat szakszerűtlenül és korszerűtlenül használja.

Helyes volt az a szerkesztői törekvés, hogy a kötetben röviden összefoglaltassék a Kiskunság története. A megvalósítás azonban jelen formájában nem szerencsés. A XVIII—XIX. században a Kiskunság egésze nagyjából egyféle sorsot ért. Következésképp egy korábbi feldolgozásokra alapozott, nagyközönségnek szóló összefoglalásban nincs értelme Felső-Kiskunság történetéről írni. Különösen nem szerencsés címben hangsúlyozni a területi szűkítést. Illyés Bálintnak és Illyés Katalinnak nem okozott volna nagyobb gondot, ha céltudatosan a Kiskunság egészéről írnak, hiszen tulajdonképpen így is a Kiskunság általános történetének mérföldköveit kellett számbavenniök.

A kiskunsági állattartás a magyar néprajz azon témáinak egyike, amelynek fölöttébb nagy irodalma van. A cikkeket nem számítva három klasszikus néprajzi könyv állít emléket a Duna—Tisza közi pásztoroknak és óriási nyájaiknak. így adva volt az objektív lehetősége annak, hogy Kovács Gergely- né jól sikerült, rövid ismeretterjesztő összefoglalást írjon a kiskunsági állattartásról és pásztoréletről. Sajnos, másik összefoglalása, amely a Kiskunságról szóló irodalmi és művészeti vallomásokat vette számba, számos ellenvéleményt és kifogást ébreszthet. Néhány pontatlansága szembeötlő, és nem írható a mindenkor kísértő sajtóhibák rovására. így pl. a Koportos írója nem Balázs János, hanem Balázs József, a halasi csipke megteremtésének közismert évszáma pedig 1885 helyett 1902. stb.

A kötetet sok szövegközti fénykép, rajz és térkép illusztrálja, valamint angol, francia, német és orosz nyelvű összefoglaló egészíti ki. (Natura 1979)

BÁRTH JÁNOS

„HOGY A VIRÁG MEGMARADJON"

Hogy a virág megmaradjon címmel jelent meg költői antológia, mellyel a somogyiaké, a békésieké, a szegedieké után Szabolcs-Szatmár megye jelentkezett.

Szerzői közül egyedül Szigeti György jutott kötethez 1970-ben (Legyen valaki veletek), antológiákból Ószabó István (Együtt, Kelet felől, Közelítések, Verses országjárás, Tengerlátó, Madár- útón) valamint Bodnár István és Magyar József (Kelet felől) neve lehet ismerős a figyelmes versolvasónak.

Minden létforma megszüli énekesét. Bármilyen helyzetbe rögzülve is kényszerítő erőként hathat az egyénben az önkifejezés szándéka, mellyel az egyedről való híradásaiban is az egészet célozza meg. Perben az idővel, a szüntelen örökítés emberi lényegünk egy sajátos összetevője.

Az ajánló sorokat író Ratkó József aggódása („tömi földdel az idő az énekes szájakat, mert a vers fölött virrasztók szemére hajnalra borosta nő, hasadozik az éneklő szív”) éppúgy, mint bizakodása („jönnek még emberek, akikben még szent az elrendelés”), annak a felismerésnek fényében válik igazán hitelessé, amelynek megerősítéséhez — az emberiség őskorába utalt költőszerepre emlékeztetve — e könyv is bizonyító adalékkal járul hozzá: akár az alkotás folyamatát, akár azokat a pszichikus-tudati működéseket tekintve, amelyek a mű újraépítőjében lépnek föl, a versben teremtés szükséglet.

A kötet szerzői közül egy-egy versükkel kilencen már szerepeltek együtt: az Alföld 1978 szeptemberében Szabolcsi Műhely cím alatt mutatta be Szigeti Józsefet, Mester Attilát, Ószabó Istvánt, Nagy Istvánt, Bodnárt, Magyar Józsefet, Madár Jánost, Budaházit és Jeneit. A mostani együtt jelentkezés sem lehet véletlen. Nem annyira az alkotók hasonló életkorának köszönhetően szerveződtek e művek közös kötetté — hiszen a legidősebb, 38-as születésű Mester Attila korban tizennyolc évvel előzi meg a legfiatalabb Antal Attilát —, mint inkább annak, hogy ugyan95