Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 3. szám - SZEMLE - Dobozi Eszter: „Hogy a virág megmaradjon”
azon táj valamelyik szögletéből indulva, hasonló élménykörből táplálkozik költészetük, s verseszményeikben rokoníthatók. Az antológiában azok szerepelnek nagyobb súllyal, akik az ember társadalmi lény voltára építő költészetnek művelői, s többnyire oly módon kötődnek a hagyományos lírafelfogáshoz, hogy a költői szót közösségnek címzett üzenetként értelmezik, vagy pedig — mint a legszélsőségesebben hagyományos költői magatartást, a romantikus, prófétai szerepet feltételező költészet képviselői — cselekvő, cselekedtető lírát alkotnak. Hasonló késztetésektől vezettetve az időben visszafelé keresők a költőelődök közül Kölcsey, Vörösmarty, Ady, József Attila hagyatékához igazodva, a későbbiek közül pedig Váci Mihály, Nagy László ihletésében dolgoznak. Mint ahogy a gondolati-érzelmi rokonságra figyelmeztető verseiknek a magyar lírai előzményekbe való beilleszkedésével, ugyanúgy az ábrázolt jelenségeknek bizonyos történelmi távlatokba való behelyezésével is a lírai folytonosságtudat ápolását vállalják, jóllehet ez utóbbi a többnyire már-már közhellyé váló múltba vezető párhuzamoknak fölmutatásával, elhasznált szimbólumoknak újrafelvételé- vel történik, s legtöbbször anélkül, hogy jelentéshatáraik — időszerűbb tartalmakat magukba építve — bővülnének avagy szűkülnének. A múltba visszatekintést azonban — indítékai felől megközelítve — sokszor a költőszerep igazolásaként, sokszor a magányosságában, az egyéni lét végességének tudatában, hiábavalóságában, kényszerű tétlenségében, tehetetlenségérzetében válságát élő személyiségnek önfelmentő gesztusaként is értelmezhetjük. A gyökértudatban jelenkori veszélyérzetére feloldást remélő figyeli itt az anyában, apában vagy távolabbiakban alakot öltő ősök kézmozdulatát. E magatartás előzetesen feltételezi atáj,ahaza, s a benne élők gondja iránti érzékenységet. Az anya—táj—haza hármas egységében megvalósuló lírai téma akkor válik hitelessé, ha azt a költő versében személyes élményként kezeli. A tájhoz, úgy is mint törvényeiben tisztán létező organizmushoz, úgy is mint az élet színhelyéhez a tágabban vagy a szűkebben értelmezett hazához való ragaszkodás olyan példái mellől sem igen maradnak el a túlon-túl széles ívű gesztusok, a ben- sőleg nem hitelesített rátöri hanghordozás, mint amilyen Ószabó Istváné. („Túl erre, ez mind az Alföld. / Lángzó egek alján reszket a cserény. / Ó HAZÁM!/Nem tudja senki, mint szeretlek én. / Ráborulok a Tiszára.”) Nem előzmény nélküli a táj—nép—haza egységben szemlélése a magyar lírában, de megtalálhatók párhuzamai annak a — néha már konvencionális képeket előhívó — szemléletmódnak is, amellyel a költő közössége fennmaradásának esélyeit nagyobb egységek összefüggésében latol- gatja-magyarázza. Itt is a táj, a Nyírség, Szatmár Kazinczy, Kölcsey, Krúdy, Váci Mihály szülőföldje, s egyúttal Európa is. („Itt megy el Európa vize” — Ószabó; „Európa gyújtópontjában izzunk, mint Dózsa koronája” — Mester.) „Minden múzsa vidéki múzsa, maga a vidékiség azonban —mint azt aMikszáth-Lisznyai párhuzam példázza — kétféle, mert lehet természetszerűen vállalt, de lehet a vidékiség földhözragadtság.” (Zalabai Zsigmond: Mérlegpróba — Madách, 1978.) Az alkotás folyamatában a vidéki lét kettős szerepet tölthet be. A versképződésben számon- tartandó: egyrészt mint az alkotót szociális érzékenységgel feltöltő élmény, másrészt mint a költői szándékot a privát gondok szférájába terelő életérzés. S kiben-kiben melyik válik költői szemléletet meghatározóvá, alkat kérdése. Sajátos — viszont igen rokonszenves — értelmiségi magatartást rejt a társadalom leszorítot- tabb, kevesebb választási és mozgási lehetőséggel rendelkező rétegeivel való sorsvállalásuk, s minthogy velük együtt léteznek egy bizonyos tágabban értelmezhető életközösség keretében („ím itt él a nép, melynek fia vagyok” — Ószabó: Hogy a virág megmaradjon), kerülnek a kötetbe a lassan megüresedő tanyákat s bennük egy tűnt világ pusztuló emberi értékeit elsirató költemények, a portrévázlatokat formázó sorok hasadt tudatú kétlakiakról, „parasztivadék tanítóról”, „kérges tenyerű parasztokról”, az elvándorlókról, hétvégi vonatozókról. Vannak, akik amellett, hogy mint szociális élményt, mint a néppel sorsközösséget vállalást a vidékiséget létük szükségszerűségeként értelmezik, a jórészt vidéki léthelyzetük következményének tulajdonított beszorított- ságuknak, cselekvésképtelenségüknek élményétől vezetve a magánszférákat is befogó költészet irányába mozdulnak el. A nagyra hivatott egyén vergődik az őt megértő, inspiráló közegnélküliségben, s hogy e sajátos létállapot verssé mereví- tésénél ritka kivétellel tudnak fölmutatni többet, abban nagy része lehet az elsődlegesen nem az egyénből eredő, hanem az egyénre kívülről reátestált állapotnak. DOBOZI ESZTER 96
