Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 3. szám - SZEMLE - Bárth János: Nemzeti park a Kiskunságban
szöllősi ásatásnál. Tudósként is megmaradt a tanári pályán, szakkörének tagjait is tudóssá képzi. Életével belenőtt a tatai tájba, munkájával az egész megyére kiterjedő szakköri hálózatot irányít. Radetzky Jenő a Velencei-tó madárvilágának ismerője, nyugdíjas tanár, aki diákjaival nyaranta a tó élővilágát figyeli. Van romantika Lázár leírásában, sőt abban is, ahogy Skoflek és Radetzky a fiatalokkal foglalkozik. De az is bizonyos, a fiatalok, akik mellettük nőnekfel, atáj, atermészet, a történelem iránt fogékony emberekké válnak. Az ismertetőkből is kitűnhet: az „Ezerszínű Magyarország” szerzői nem szociográfiát írnak. A sorozat célkitűzése, az, hogy a sorozat fiataloknak íródik, határozza meg az elkészült munkákat is. Nagyobb itt a leírás, az ismeretközlés szerepe, mint a szociográfiában. Ott a társadalom, a jelen, itt a táj, a múlt az irányadó. A szerző magára marad a tájjal, az állandót szemléli benne. A könyvek mintha naplójegyzetekből tevődnének össze, követve a ma népszerű „műfajt”. Ebben közrejátszhat a sorozat követelménye, de a szerzők hajlandósága is. Ágh költő, Lázár publicista, Tüskés pedig tudós-tanár, akik éppen az egyéniségük vállalásával érhetik el céljaikat. Könyveik különböznek egymástól, de a különbözőségükben is észrevehetők az „Ezerszínű Magyarország” célkitűzései. Az írók mindegyike foglalkozik a múlttal, a történelemmel. Nem lehet véletlen, hogy a régészek, kutatók, tanárok állandó szereplői a köteteknek. Nem a szakszerű részletezés itt a lényeges, bár számottevő az az ismeretanyag is, mellyel a fiatalok megismerkedhetnek, hanem az, hogy a könyvek olvasásával ők is otthon lehetnek a tájban. Tüskés Tibor idézi Németh Lászlót, aki a Mathiász-panzió című drámájának szereplőivel mondatja: „ .. kertet kell csinálni. Egy-egy tájhaza közepén. Kikotorva az ősi gyökereket, de közben a dolgokban alvó jövőt, lehetőséget, az utópiát ébresztgetve.” A Németh László-i utópia a Mathiász-panziót követően megtalálta kapcsolatát a társadalommal, de a gondolat másik részére, a tájnak hazaként való elfogadására is érdemes figyelni. Ha az „Ezerszínű Magyarország” egésszé áll össze, ahogyan a megjelent kötetek is kapcsolódnak egymáshoz, akkor a fiatal nemzedék a tájat, hazát történelmében, irodalmában, népi művészetében ismerheti meg, a szellem komolyságával, az értékek iránti fogékonysággal. (Móra, 1979) FŰZI LÁSZLÓ NEMZETI PARK A KISKUNSÁGBAN 1975 január 1-én lépett életbe az a határozat, amelynek alapján megszületett Magyarország második nagy nemzeti parkja, a Kiskunsági Nemzeti Park. 30 628 hektárnyi területe nem összefüggő földdarab, hanem hat különálló egység alkotja. Ezen kívül a Nemzeti Park igazgatósága két tájvédelmi körzet és nyolc kisebb természet- védelmi terület felügyeletét is ellátja. Tulajdonképpen kár, hogy a Nemzeti Park annak idején csak Kecskemét környéki, észak-kiskunsági területekből alakult meg, és a déli Kiskunság, semmivel sem alábbvaló, homokbuckái világának emlékhelyei nem kaptak ilyen alapegységi rangú védettséget. Ezen a tájon csak néhány kisebb terület került védelem alá. így a történelmi Halas nagy kiterjedésű és nagy múltú határában a fehértói holdrutás erdő. A Kiskunsági Nemzeti Park sokat hallatott magáról az elmúlt öt évben. Most egy több mint félezer oldalas könyvvel lépett anyilvánosság elé. A szép kiállítású és impozáns méretű könyv arra hivatott, hogy bemutassa a Nemzeti Park igazgatása alá tartozó területek természeti viszonyait, múltját és jelenét. Kétségtelenül nagy szükség volt erre a könyvre, de annyira talán mégsem, hogy el kelljen hamarkodni a megjelentetését. Ugyanis valószínűleg csak nagyfokú sietséggel magyarázhatjuk a kötetben előforduló kiáltó egyenetlenségeket és színvonalbeli különbségeket. Elég itt a természettudományos fejezetek alaposságára, új ismereteket adó értékére, valamint néhány történeti, gazdasági, társadalomtudományi fejezet jelentéktelenségére, hevenyé-, szettségére utalni. Az olvasó méltán úgy érezheti, hogy a kötet második részében helyet kapott gazdasági, történeti, társadalomtudományi írások zöme csak lógó kölöncként himbálódzik a természettudományos fejezetek testén. E recenzió írója néprajzkutató és történész lévén, nem járatos a természettudományokban, így érdemlegesen nem méltathatja az ilyen jellegű fejezeteket. Ennek ellenére elismerésre készteti Simon Tibor, Tölgyesi István, Szodfridt István, Móczár László és Bankavics Attila magas színvonalú, szép és tanulságos munkája, amelyből érződik a tudományos alaposság, az ismeretgazdagság, valamint a növény- és állatvilág közérthető bemutatásának rendszerteremtő igyekezete. Az értékes természettudományos fejezetek után erős kontrasztot jelent Szabó Tibor kevésbé jó írása a mezőgazdasági termelésről. Nehezen tudjuk eldönteni, vajon mit akart írni a szerző! A jelen mezőgazdaságának bemutatását, agrártörténetet, esetleg néprajzot! Valószínűleg mind a hármat, de a nehéz vállalkozás gyengén sikerült. Agrártörténeti részek írásánál többször igyekezett néprajzi leírásokkal illusztrálni és magyarázni, de a különböző forrású részek összekapcsolása nem sikerült szerencsésen. Az egész tanulmányra jellemző a térbeli és időbeli bizonytalanság. A cím szerint a Kiskunságról ír, de közben szinte állandóan Kecskemétről esik szó. Sajnos ezt nem mindig tudatosítja. Gyakran emlegeti a szövegben a „várost”, de közben nem jelzi, hogy Kecskemétről van szó. így a jámbor olvasó gondolkozhat, hogy melyik kiskunsági várost emleget. Más kérdés, hogy Kecskemét nem tartozott az újkori 94
