Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 3. szám - MŰHELY - Kabdebó Lóránt: Takács Imre ellenpontjai

sajátsága az a típusú önkifejezés is. A szintézis vágya kényszeríti a részletek átélésére és összefogására, a kísérletek vonzása pedig mindig is az elveszített egész, a teljesség fájó hiányát vetíti elé drámai erővel. Az Elsüllyedt föld gyűjteménye tehát éppúgy reprezentálhatja, mint a Beismerések és a Kísérletek szilánkjai. És tulajdonképpen egyik gyűjtemény sem igazán. Az a költő, aki követi korunk változásait, érzékenyen, sőt előre- érezve a változás irányát is, — de aki számára e változások tudatosítása személyes fájdalmat vált ki. A változás költője, mert éppen az állandó változás a legnagyobb ellenfele. Állandóan jelenlévő kielégítetlensége hajszolja az újabb versigény beteljesítéséhez, de a változtatás elfogadása, sőt előrejelzése megakadályozza abban, hogy bármely verseszmény nevében megtalálja a megnyugvást, az alkotói állandóságot.

Követőket így hiába is várna, méltatói pedig, mikorra megértenék, máris az ő hiányérzetével, új igényeket teremtő önkontrolljával találhatják szemben magukat. Ezért igazi értékelését éppen pályája állandóan jelenlevő ellentéteinek együttérzéke- lésével adhatjuk meg. Bármelyik korszakát különválasztva csak részeredményeket és magányos elzárkózást regisztrálhatunk. Ha ellenben versalkotó módjainak szinkronértékelésére vállalkozunk, akkor nem egy egyenletesen fejlődő pályaképet, hanem egy állandó ellentétek között őrlődő és önmagát megfogalmazni törekvő költői alkatot ismerhetünk meg. Olyan költőt, aki figyelő szemmel kötődik a mindenkori jelenhez, teljes intenzitással igyekszik átélni ezeket a jeleneket, de kétségbe is esik e jelenek okozta hiányok láttán. Otthon akar lenni a jelenben, de soha nem tudja teljesen otthonának tekinteni azt. Mert ezeket a jeleneket nem folyamat jellegükben, hanem önmagukban élné át. Nem viszonyítani akar, számára az kevés megnyugtatásnak, hogy a múlthoz képest mivel ad többet ez a jelen, és az sem biztatja, hogy majd a jövő megoldást hoz. Ez a mindig kiszakított jelen kényszeríti a torzó létezésbe és zárja köré a magányosságot, és ez a bezártság, csak jelenre-koncentráltság alakítja benne a teljesség, a szintézis nosztalgiáját.

Költészetének paradoxona: versei a jelenhez kötöttek, költészetének egésze pedig éppen ebből a jelenbe kötöttségből old ki. Ha egy versét olvassuk: a részletre világít rá; ha versei összességét szembesítjük egymással: a teljesség nosztalgiájával találkozunk. Nyugtalan, zaklatott világ, megnyugvás nélküli költői sors. Értékét egyetlen »korszaka« sem mutathatja fel igazán. Mert nála — mint láttuk — nincs is homogén »korszak«. Csak költészetének állandóan jelenlevő ellenpontjai vannak. Igazi értékét ezeknek az ellenpontoknak a tudatosításával és számbavételével mutathatjuk fel.

74