Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 1. szám - Féja Géza: Rejtelmes anyaság (elbeszélés)
után vetették magukat. Nem telt bele sok idő, és a türelmi bárcával rendelkező, hatóságilag elismert kéjnők följelentették. Rózsi éppen szobán volt a kis szállodában, midőn kopogtak. — Ki az? — kiáltotta riadtan. — Rendőrség. Csak fejezzék be nyugodtan, azután nyissanak ajtót. A férfit nem is igazoltatták, udvariasan elengedték, Rózsit azonban benyomták egy túlzsúfolt rendőrségi kocsiba, és vitték. Egy hétig tartották megfigyelés alatt züllött sorstársnőkkel, akik többnyire nem először voltak itten, otthonosan káromkodtak, szemtelenül kötekedtek a rendőrökkel, s trágár nótákat énekeltek. Rózsit hol orvoshoz kísérték, hol a rendőrfogalmazóhoz. Úgy tűrt mindent, mintha műtőasztalon feküdnék kábulatban. Odaengedte magát, vágják csak ki a szeméremérzetét, a szívét, a lelkét, úgy sincsen szüksége már az ilyesmire. Mohón szívta magába sorstársnői ocsmány beszédét, mert ez lesz már az ő nyelve is, félvállról vette a rendőrök gúnyos gorombaságait. Nem törődött a fogalmazó kíméletlen kérdéseivel, a rendőrorvos szemérmetlen bizalmaskodásával. Mintha mondta volna: — Tessék! Potyázzatok, tudom, préda vagyok én, lakjatok jól belőlem, kegyetlen- kedjétek ki magatokat rajtam! Tudta, hogy most avatják föl az igazi borzalomra, a bélpoklosságra, és nincs megváltás. A végén bárcát kapott, bekönyvelték a bélyegesek seregébe, ezután nyugodtan róhatta az utcákat, a posztoló rendőr cinkos mosollyal kacsintott reá, följelentői pedig egyszerre barátságukba fogadták, lakást szereztek neki egy sánta, púpos banyánál, a kocsmában pedig fröccsöt fizettek, megünnepelték, amiért végre révbe érkezett. Rózsi pedig ezentúl félöntudattal élt. Mintha elfolyt volna belőle valami, érzéketlen vázzá nyomorodott. Csak a testét ápolta, és a kötelező robotot teljesítette. Nem érzett, nem gondolkodott, evett, aludt, néha enyhülésként a semmibe meredt. Hízni kezdett, és egy délután nem bírta magára húzni a szekrényből kivett tiszta bugyit. Másikkal próbálkozott, az sem ment fel. A harmadikat sikerült magára kényszerítenie de repedésig feszült az is. Elindult hát a Nagymező utcába, fehérneműt vásárolni. Az üzletben egy sovány, elnyűtt asszonyka gyermekruhára alkudott cigány- kodva, mintha nem is vevő, hanem koldus volna. Rózsi alaposan megnézte őt: — Hiszen ez Irén, akivel együtt jártam iskolába. — Azonnal felismerték egymást, Rózsi a bevásárlás után belekarolt Irénbe, és egy közeli cukrászdába hurcolta. Két sors nézett szembe, egyik elaszott a nyomorúságban, a szülésben és a szoptatásban, a másik megkövéredett a borzalomban. Egyiken lógott a bőr, a másikon feszült. Egyikről elfordították fejüket a férfiak, a másiknak utána fordultak, és tágranyílt szemmel nézték hátuljának rengését-ringását, míg el nem tűnt. Mégis rokon sorsok voltak, mert bévül már csak félénk, fáradt láng pislákolt mindkettejükben. Irén egy munkás felesége lett, Sashalmon lakott, négy gyereket szült, és egyetlen nótája a siránkozás lett. Úgy nézett a jól öltözött, húsos, feszes bőrű Rózsira, mint az élet királynőjére. Miként keresi kenyerét? Számít is az! A nagy urak is nagy tolvajok, mégis mekkora a becsületük. Rózsinak van kenyere bőségesen, sőt, kalácsa is, szép ruhája, cukrászdába mehet, a vendéglőben a gavallérjai bécsi szeletet rendelnek néki. Rózsi hozta Irén meggyötört, kizsarolt kis életébe a nagyvilág leheletét. Irén pedig fellobbantotta Rózsiban az anyaság immár tetszhalottnak vélt ábrándjait. Végül is Irén meghítta Rózsit, töltse náluk a vasárnapokat. Szereti a gyerekeket? Van belőlük éppen elegendő. — Oh, ha nekem is lehetne, — pityeregte Rózsi. — Te is pokolra kívánnád őket, nézd: engem már kiszívtak, olyan vagyok, mint az üres tömlő. Rózsi sírni kezdett: — Te keményszívű! 11
