Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 3. szám - Végh Antal: Nyugati utakon (útinapló)
Gondoltam, hogy a kertben vagy utcán sétálok egy kicsit. Csakhogy a kulcs nem volt sehol. Megebédeltem. Ilyenkor lehet az evésen egy kicsit spórolni, amikor magában van az ember, és nincs kitéve a kötelező udvarias fogyasztásnak, amikor nincs semmi nyűglődő kínálgatás. Végre eljött a négy óra. Pontosan négy órakor hazaérkezett Dezső is. Látszott rajta, hogy rossz néven veszi; nem lelkesedem a „Gulag szigetcsoport”-ért. Két oka is lehetett a velem való elégedetlenségre. Sőt. Egyrészt: ehhez a könyvhöz ő juttatott hozzá. Másrészt az egy olyan könyv. Nem élek a lehetőséggel, nem használom ki az alkalmat, pedig most segíthetnék a saját hibámon kívüli tájékozatlanságomon! Még aznap vendégségbe mentünk; a Niagara folyó partjára. A ház nem volt új, de az, hogy egy legalább öt holdnyi fás-parkos kert közepén állt, a folyó partjához egy kőhajításnyira — így már el lehet képzelni, hogy milyen csodálatos helyen vendégeskedtünk. Itt a gazda Nyeste Zoltán gépészmérnök. A felesége — egy telekforgalmi részvény- társaság ügynöke. Zoltán a vacsora végeztével Ady, Juhász Gyula, Tóth Árpád, József Attila, Illyés, Nagy László verseket mondott! Pedig nem is készült, de irodalmat, verseket szerető ember, akinek érzéke is van a versmondáshoz! Este — hazatérve — kiderült, hogy a hűtőszekrényből nem azt vettem ki, amit nekem oda készítettek. De hisz alig ettem egy pár falatot. Sajnos, azt is más ételből, mint amit a gazda nekem szánt... Dehát igazán mindegy lett volna! — Szóval, tehát nem olvastad el a „Gulag szigetcsoport”-ot? Hogy? Te Lőrinczét és Czine Mihályt rendes embernek tartod? Ezt se hittem volna rólad, pajtás! Tudod, mit, testvér? Én lassacskán már tisztában is vagyok veled! Nem kellett ehhez túl hosszú idő ... — Ez igaz! Velem otthon is tisztában vannak. Utálok zsákbamacskát árulni. — Kihozat az ember ide benneteket, nem kis anyagi áldozat árán, aztán kiderül rólatok ez is, az is . . . — Sajnos nem vagyok abban a helyzetben, hogy érdemes lenne megkérdeznem; neked hány dollárodba került, hogy én most itt vagyok. — Nem is azért mondtam, amit mondtam, csakhogy nekem is vannak ám elveim, pajtás, nemcsak neked, és én most azt mondom: jobb, ha reggel szeded a sátorfádat! — Nálunk ezt a kutyának szokták mondani. Persze az ember is ért belőle. De ha nekem éjfélkor mondják azt, hogy reggel szedd a sátorfádat, én nem várok reggelig. Én most szedem a sátorfámat. Összecsomagoltam mind a két bőröndömet. Ha nem nyitja ki az ajtót, akkorát rúgok bele, hogy kiszakad tokostól . . . Kint az utcán elindultam, egyenest. Nem könnyű egy járókelőt Buffalóba éjfélkor megszólítani az utcán, hogy mégis merre kellene mennem. Nem könnyű, mert nincs! Amíg az út egyenesen vitt, nem is volt semmi gondom! Még az se, hogy a két bőröndöm 47 kiló volt — Ferihegyen — s azóta súlyban csak gyarapodott. Azt a kis platános, juharfás utcát keresztezte egy másik. Jóval szélesebb, világosabb, forgalmasabb is. De persze, nem gyalogos járókelőkkel. Merre kellene elindulnom? Először azt néztem, hogy a kocsik zöme melyik irányba megy? Jobbra. Ezek szerint balra lehet a város központja, onnan jöhetnek hazafelé a polgárok éjszakázás után. Mekkora mázlim volt. Ha az útkereszteződésnél jobbra fordulok, az egyik legkri30
