Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 1. szám - Féja Géza: Rejtelmes anyaság (elbeszélés)

akár a meleg cipónak. De Báth Mihály nemcsak asszonyi melegét szívta magába, hanem életét is, mert Rózsi néha egészen hajnalig mesélt. Midőn pedig örökre eltűnt szeme elől, gyakran gondolt arra, hogy emléket kellene néki állítani. Talán a sírjára, ám nem tudta, merre földelték el Rózsit. Vagy a kis szálloda falára márványtáblát? De akkor még az unokáit is azzal üldözik majd a tisztes polgárok, hogy nagyapjuk minő házakat látogatott. Ezen töprenkedett magányos estéin Báth Mihály csöndes kis kocsmákban bor mellett, s ilyenkor úgy érezte, hogy mellette ül Rózsi. Néha kinyújtotta jobb karját, meg akarta simogatni, de keze üres levegőbe meredt. Nem tudott végső elhatározáshoz jutni.

Homoki Rózsi ritka példány volt az öröm leányainak falkájában. így például sohasem hazudott, legalábbis Báth Mihály sohasem kapta rajta füllentésen. Nem állította, hogy ezredes leánya, s apjának a segédtisztje csábította el. Senkit sem átkozott azért, mert lejtőre jutott. Rózsi rögtön és nyíltan elbeszélte, hogy édesapja annak idején kocsisko- dott egy kültelki sörkereskedőnél. Lakószobájuk az istállóval közös fedél alatt lapult, éjszaka néha behangzott a lovak dobogása, hajnalban meg nyihogásukra ébredt. Ám minderről Rózsi távolról sem szégyenkezve, hanem bizonyos lelkesedéssel beszélt. Szerette a lovakat, elragadtatva emlegette az istálló szagát és melegét. Báth Mihály elismerően bólintott, ő is így volt. Az istálló az ősi odú, melynek melegében a teremtett lények valamikor az idők mélyén boldogan együtt lélegzettek.

Rózsi apja egész álló nap fuvarozott, estére fáradtan tért haza, elszítt egy pipa dohányt, azután az istállóba tért, ott aludt a dikón. Néha karjára vette Rózsit és megcsiklandozta. Egyszer jókedvűen jött haza, akkor ölébe ültette, s egy nótát dalolt néki. Rózsi már nem emlékezett a szövegére, csak a dallamára, mindig ezt dúdolta, ha megfeledkezett balsorsáról, és azt mondogatta, hogy boldog lenne, ha a szövegét meglelné. Ennyi emléke maradt apjáról, aki korán elhalt, tíz esztendős lehetett Rózsi azidőben. Szerencséjükre a sörkereskedő ugyanakkor abbahagyta eddigi foglalkozását, eladta lovait, és ezután házakkal üzérkedett. Rózsi anyját megtartotta afféle mindenesnek, de kikötötte, hogy Rózsi ne lábatlankodjék a konyhán, hanem tartózkodjék lenn a szobájukban. Ott növekedett Rózsi egyedül, de gyakran betért az istállóba, és nézte, csak nézte a lovak hűlt helyét, azután leborult apja dikójára, és keservesen zokogott.

Az anyja nevelte, és minden karácsonykor könyörgésére bábút vett neki. Már tömérdek bábúja volt, mert Rózsi kímélte őket, nem törte fel a fejüket, nem szedte ki hasukból a kócot. Naphosszat ajnározta, öltöztette a babákat, estére pedig sorba fektette őket a szekrény alsó fiókjában. Néha a kereskedőné leereszkedőieg megkérdezte Rózsit:

— Te lány! Mi lesz belőled?

— Mama — válaszolta Rózsi.

— Csak nehogy idő előtt az légy — oktatta jámboran a kereskedőné.

Az anyja is jó erkölcsre nevelte, mihelyst serdülni kezdett:

— Csak senkivel ne csókolózz majd! Tudd meg: tilos a csók! A csókból jön minden baj.

— Milyen baj? — kíváncsiskodott Rózsi.

— Például a gyerek.

— Akkor a mamának is baja volt?

— Óh, te bolond! Csak apa nélkül baj a gyerek.

— Hát az apát hol veszik?

— Hogy még hol? Esküvőn.

Néhány nap múlva meg is nézték a szomszéd Mari esküvőjét. Rózsi megint csak faggatni kezdte az anyját:

7