Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 3. szám - Csák Gyula: Glemba (elbeszélés)
Hanyatt dőltem, tokát eresztettem és az éppen megvilágosodott ember ünnepélyes hangján mondtam: — Glemba úr! Maga kiváló gondolatot adott nekem. Nézzen csak széjjel. Itt a terep, amelyen a maga életének egy fontos szakasza lejátszódott... Ez a maga színpada. Ezek a falak, ezek a gerendák, ezek az ajtófelek mind tanúi voltak a maga itteni sorsának. Hatalmas könnyebbség nekem, hogy nem kell elképzelnem egy mesterséges színpadot, hanem csak bele kell ülnöm a készbe itt... Illetve csak bele kell képzelnem magát és a többi szereplőt ebbe a házba. Jövök-megyek ... és látom itt magukat... — Maga tudja — mondta Glemba és felállt, mert illetlenül hosszúnak találta az ebéd utáni pihenést. Gyors munkájú ember volt, de különben is sürgette az idő. Hétközben a téesz asztalos-brigádjában dolgozott, a hétvégeket rendszerint nálam töltötte, s csipkednie kellett magát, ha a saját háza körüli szokásos rendet is tartani akarta. Amikorra leesett az első hó, annyi jegyzetem gyűlt össze, hogy elérkezettnek láttam az időt az írás kezdéséhez. Néhány hétig nem is mentünk Mortára, mert abban a szakaszban már zavart volna Glemba úr közelsége. Voltak ugyan homályban maradt részletek, de jobbnak láttam, ha képzeletem erejére támaszkodom ezeken a helyeken, mert tapasztalatból tudtam, hogy meddő dolog lenne Glembát nyomorgatnom. Nemcsak szemérmessége és szándékos elhallgatásai gátoltak az őt övező hajdani valóság teljesebb megismerésében, hanem az önmagáról való tudás természetes határai is, meg elfogultságai is. Márpedig én a teljes igazság megfogalmazására törekedtem. * UTÓSZÓ A GLEMBÁHOZ Egy készülő regény részletét adtam az olvasó kezébe, de nem írtam fel, hogy részlet, mert valójában: nem is az. Lehetséges, hogy nem az. Megpróbálom megmagyarázni. A hatvanas évek elején igen kedvezményes lehetőség teremtődött arra, hogy fiatal művészek csoportja utazhasson Itáliába. A zenészek, festők, szobrászok, írók között én is ott voltam s egyebek mellett arra is módunk volt, hogy megnézzük Michelangelo úgynevezett rabszolgáit. A műtörténet nevezi rabszolgáknak ezeket a szobrokat, amelyekre az a jellemző, hogy csak félig-meddig, olykor csupán egyharmad-részt látszanak ki a márványtömbökből. így akarta jelezni a mester, hogy ezek az alakok a márvány fogjai s bár óriási erőfeszítéseket tesznek, nem tudnak kiszabadulni. A művészettörténet által adott ilyen elegáns magyarázattal szemben viszont azt állította egyik fiatal olasz kollégánk, hogy szó sem lehet a mester szándékosságáról. Ő, mármint ifjú olasz barátunk, rengetegszer tanulmányozta ezeket a szobrokat és rájött, hogy eldőlnének, ha teljesen kibontanánk őket a márványból. Statikailag hibás számításokat végzett a mester, amire ő is hamarosan rájött és ezért hagyta félbe a szobrokat. Az is lehet, hogy aránytalanok lettek volna az elkészült szobrok, meg az is, hogy elfogyott az előleg és azért hagyta befejezetlenül munkáját a hirtelen haragra hajlamos mester. Világért nem akarok arra vállalkozni, hogy bíró legyek ebben a vitában, de vonzónak érzem az olasz pályatárs magyarázatát. Megannyi irodalomtörténeti példánk is van, amelyek bizonysága szerint az úgynevezett torzók, töredékek, befejezetlen művek — teljesen azonos értékűek esztétikailag a befejezettekkel. Sőt: esetleg éppen befejezetlen- ségük okán lettek értékesebbek. Michelangelo rabszolgái úgy, ahogy most vannak, tökéletesek. Ha befejezi őket és eldőlnek, tökéletlenek. írás közben is megesik, hogy elkezdi faragni, bontani alakjait az író az időből, a történelemből, a valóságból, de nem sikerül egy előre eltervezett teljességet kibontani, mert akkor „eldőlne” a végén a mű. A részlet viszont önmagában is megállhat. A hitelesen felvillantott ember-arcok, érzések és gondolatok — lekerekített történet nélkül is teljes értékű híradások lehetnek a valóságról. Egyébként pedig a legkerekebb történet sem tekinthető befejezettnek, hiszen a létezésnek nincs eleje és nincs vége, ezért minden író önkényesen jár el, amikor befejezettnek nyilvánít valamit, ami a könyvön kívüli valóságban soha nincs befejezve. 20
