Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 3. szám - Csák Gyula: Glemba (elbeszélés)
— Akkor miért félt Brigittát megcsókolni? — Úgy gondoltam ... esetleg baja lehet tőle ... — A csóktól? — Például gyereke lesz, vagy efféle. Abban az időben még úgy hitte az ember... Elvörösödött, a fal felé fordult és úgy kezdte szerelni a konnektorokat, mintha semmi másra nem telne a figyelméből. Tudtam, hogy most másfajta témát kell szóba hoznom, ha továbbra is igényelem segítőkész együttműködését. Idők folyamán egészen jól ki is tanultam a Glembával való társalgás mesterségét. Eresztettem, vagy feszítettem a húrt, keresztkérdéseket alkalmaztam, ha kellett, s szépen szaporodtak a jegyzeteim. Szívderítőén alakult a házunk tája is. Természetesen: nem örökkön ceruzával a kezemben álltam mellette, hanem fogtam- emeltem én is, amit kellett, segítettem, ahol tudtam. A télies idő már úgy ért bennünket, hogy barátságos tűz-ropogás mellett, megterített asztalnál ehettük a serpenyőben sült szalonnát, vagy akár a bonyolultabb készítésű főtt ételeket is. Pénzt még mindig nem fogadott el Glemba, de arra most már rá tudtuk venni, hogy velünk étkezzen. Nagy nyereség volt ez irodalmi feladatom szempontjából is. A közös étkezés hangulata oldottabbá tette Glembát, s főképpen az evés utáni rövid ejtőzés időszakában, — amikor a feleségem már kiment a szobából mosogatni, — a szokásosnál nagyobb hajlamot mutatott a bizalmas közlésre. — Egyszer éppen itt ültem, ahol most — forgatta körbe a fejét, mintegy felmérve a terepet. — A gazda meg ott, ahol maga. — Megint körbe nézett, aztán kihúzta a nyakát, mint a vadmadár, ha veszélyt szimatol. — Igen ... — folytatta nekilendülve — és egyszercsak azt éreztem, hogy meg kellene a gazdát ölnöm. Bicska volt a kezemben és azt úgy megmarkoltam, hogy megfájdult belé a tenyerem. Már a vállamban éreztem az erőt, amitől majd kilökődik a karom, hogy a gazdába vágjam a bicskát. Valóságosan megizzadtam ettől az elképzeléstől és olyan rosszul lettem, hogy ki kellett mennem. Hát mondja meg: mi volt ez? — Az elfojtott gyűlölet megnyilvánulása, Glemba úr. Nagyon gyűlölhette maga a gazdát. — Nem így van — ingatta a fejét. — Gyűlöltem, vagy nem gyűlöltem, nem tudom. Akkoriban talán még nem gyűlöltem. És ha gyűlöltem is, akármikor ott hagyhattam volna. Legalábbis az elején feltétlenül, hiszen a magam szántából voltam ott, meg az anyám akaratából. Ő is örült, hogy tanulhattam, még ha a más kenyerén élve is. Éppen ez az, hogy a gazdáék kenyerét ettem! Jót tettek velem, hát miért kellett énnekem gyűlölködnöm? — Akkor nem tudom a magyarázatot, Glemba úr... Felemelte mutatóujját és a levegőben tartotta egy darabig. — Azt gondolom: magamat gyűlöltem én ... Gyűrtem magamba a jó zsíros ételeket, két lány-testvérem meg felváltva evett otthon. Egyik nap az egyik evett, a másik nap a másik, mert nem jutott nekik minden napra ennivaló... Fátyolos lett a hangja, megpirosodott a szeme és olyanná torzult az arca, amilyennek első napon is láthattam egy pillanatig. Megint gyorsan helyükre rendeződtek azonban arcvonásai, s már normális hangján kérdezte: — Erről mit gondol? — Minden lehetséges... Az ember nagyon bonyolult... — mondtam vontatottan, annak a hangján, aki nem arra figyel, amiről éppen szó van. — Azt mondja, ott ült, ahol most? — Igen — felelte és látszott rajta, nem érti mit akarok. 19
