Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 3. szám - Csák Gyula: Glemba (elbeszélés)
— Mindenre születni kell — mondta előbbi, csendes hangnemében. — Azért gondoltam, hogy majd . . . maga . . . — Mit majd én?! — Maga leírja, úgy, ahogy kell... Én elmondom, maga meg lejegyzi. „Aha — gondoltam magamban. — Félreértettem korábban Glemba urat. Nem azt akarja, hogy mint írót protezsáljam, hanem engem akar a maga íródeákjának.” — És mi céllal tennénk ezt Glemba úr? — kérdeztem valóban a tervezett munka értelmén tűnődve. — Hogy meglegyen — felelte Glemba. — Elteszem majd magamnak... és olvasgatom. — Rámszegezte merev tekintetét. Arca nagyon komoly volt. — Én majd megcsinálom a maga házánál, amit kell, maga meg jegyezget. — Értem — bólintottam egyszemélyes, majdani olvasóközönségemet tanulmányozva. Az villant az eszembe közben, hogy vájjon a hajdani hatalmasok, akik megíratták dicső tettektől duzzadó életüket, szintén maguknak akarták-e az írást, vagy éppenséggel másoknak, az egész világnak szánták? Bizonyos, hogy az utóbbi volt a vágyuk. Ámde Glemba úr élete,— legalábbis az általa adott vázlat alapján, — nem valami dicsőséges élet. Lehetséges, hogy valóban a fiókja számára adta fel a rendelést? Előveszi majd időnként, hogy újra-meg-újra belenézzen élete zavaros és mély kútjába? „Igen —foglaltam össze elmélkedésemet. — Nagyonis lehetséges egy ilyen lelki szükséglet...” Úgy kuporgott előttem Glemba, mint egy lelökött üres zsák. Aggodalom, várakozás, meg reménykedés ült ferde vágású, a szokottnál is szú'kebbre húzódott szemében. Tudtam, hogy a döntésemet lesi és tudtam, hogy csak egyféleképpen dönthetek. 13. Nem volt könnyű munka, amit magamra vállaltam. Úgy viselkedett Glemba, mint az a diák, aki tudja ugyan a leckét, mégis harapófogóval kell kihúzni a tudást belőle. Szemérmes volt és az Istennek se akart beszélni, például bizonyos testi és lelki történésekről. — Minek erről beszélni?! — tekintett rám az időnként újratámadt fölényeskedő és rendreutasító modorában. Most már azonban nem húztam be előtte a nyakamat, hanem rárivalltam. — A maga érdekében Glemba úr! Meg az igazság érdekében! A részletek hitelessége nélkül semmit nem ér az egész! Akkor inkább hagyjuk abba! Lecsaptam a ceruzát, de némi dohogás után újra felvettem, mert Glemba éppen a konnektorokat szerelte és aggasztott hogy ő is abbahagyja a munkáját. Természetesen nem úgy gondoltam én, ahogyan ő javasolta, hogy én írok neki, ő meg cserében barkácsol nekem. Szó sem volt róla! Útolsó fillérig meg akartam fizetni a munkáját, de tudtam, hogy kölcsönhatásban állunk és egyikünk dolga sem megy a másik nélkül. — Hát akkor. . . mit akar? — dünnyögte Glemba megcsillapodva. — Idefigyeljen — mondtam én is visszafogottabb hangon. — Próbáljon pontosan visszaemlékezni, hogy például mit érzett akkor, amikor azt mondta a kis Brigitta: maga gyáva fiú, ha nem meri őt megcsókolni. — Mit éreztem ... — hümmögött. — Hát... amit olyankor érez az ember ... — Többfélét érezhet — nyeltem le mérgemet. — Felháborodhat, megsértődhet, vágy támadhat benne ... és így tovább. — Bennem az volt, hogy jó lenne . .. megcsókolni, de nem mertem ... — Tehát igaza volt Brigittának, amikor azt mondta, hogy maga gyáva fiú. Combjai mellé eresztette mindkét kezét Glemba és leszegte a fejét. — Gyáva aztán sohse voltam! Úgy mentem be idegen kutyák közé, ahogy egy felnőtt se ... Lefeküdtem a ló hasa alá ... A fronton se féltem! 18
