Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 3. szám - Csák Gyula: Glemba (elbeszélés)
Levegőt kellett vennem, amikor felbukkantam a mondat mélyéről. Megpróbáltam testet öltve elképzelni mindazt,amit csak sejtetett a mondat, ámde túlságosan keveset tudtam még a Glembát övező valóságból, s nem sikerülhetett a képzelet-játék. A továbbiakban az állt, hogy 1938-ban, amikor Brigitta is elvégezte a négy polgárit, végképpen elkerült a Pereszteghy-háztól Glemba. Otthon élt megözvegyült anyjával, igen nehéz körülmények között, mialatt „bezzeg Pereszthegy-éknél folyt a dínom- dánom”. Ebben az időben újra találkozott és össze is barátkozott régi tanítójával, aki megbánta már, hogy annak idején Pereszteghyékhez ajánlotta és „jóvátételképpen megmutatta a demokratikus átalakulás felé vezető utat”. A háború alatt az orosz frontra vitték, de ő direkt fogságba esett és 1945-ben partizánként jött haza. Találkozott az öreg Pereszteghyvel, aki azt tanácsolta, hogy a Kisgazda Pártba lépjen, ő azonban csak azért is a Nemzeti Parasztpártba lépett, majd annak helyi titkára lett. „Történt azonban — írta Glemba, — hogy kulák-listára tették a vén Pereszteghy-t és meg is hurcolták a kommunisták. Én pedig bolond fejjel a pártjára álltam és emiatt tisztulnom kellett a faluból. Meg sem álltam Amerikáig. Ez már 1949-ben volt. Amerikában elég jól ment a sorom, de én nem szerettem ott lenni és mindig haza-vágytam. Végül 1961-ben haza is jöttem látogatóba, aztán ittragadtam; feleségül vettem Peresz- teghy Brigittát, mert behálózott az egész család. Pedig énnekem feleségem és két saját gyerekem volt Amerikában. Örökké fáj, hogy egy nemtelen nőszemélyért elhagytam őket! Nem is lett áldás az itthoni házasságomon és hamarosan végeszakadt, hál’ Istennek! Az viszont jól esik, hogy anyám mellett lehettem utolsó éveiben. Nekem se sok lehet már hátra. Legalábbis szeretném remélni.” Ennyi volt Glemba úr élete regénye. I2. — Túlságosan elnagyolta ezt maga — tettem le Glemba elé a füzetet, amikor az esedékes hétvégén újra Mortára utaztunk és felkerestem az erdőszéli skanzen-ház tulajdonosát. Aprókat pislogva nézett rám, akár egy iskolás, aki a tanítója intelmeit hallgatja. Hírhedett fennsőbbsége sehol nem volt most. — De azért... érdekes, nem? — kérdezte bizonytalanul. — Érdekes, érdekes — vontam meg a vállam, — de nem nekem és nem a bármikori olvasónak. Ez csak annyi, mintha szokvány-életrajzot csatolna egy munkahelyi felvételi kérőlaphoz. Pontosan az nincsen benne, amitől maga érdekesnek tartja. Láttam Glembán, hogy sértőnek tartja a hangnemem, de fegyelmezi magát a célja érdekében. — Hát... hogy kellett volna? — kérdezte. — Úgy, hogy teste, meg lelke legyen mindannak, amit maga itt csak jelez. Azt mondja például, hogy Brigittácska a maga élete megrontója lett. De miért? És főképpen: hogyan? A részletek, bátyuskám! Azok hiányzanak! Glemba hallgatott kicsit, aztán csendesen mondta: — Próbáltam én . .. többször is, de akárhányszor nekifogtam, a hatodik lapnál mindig a végére értem. — Hát persze... — dörmögtem — ez is külön mesterség... És úgy látszik maga nem mestere ennek. Rögtön éreztem, hogy fölöslegesen kemény voltam, de nem látszott Glemba meg- bántottnak. 17
