Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 3. szám - Csák Gyula: Glemba (elbeszélés)

Egyik hokedlin kemény fedelű, nagy alakú, vastag füzet hevert. Azt felemelte, majd lecsapta feleségem.

— Ezt meg itt ne felejtsd, ha már egyszer megígérted, hogy elolvasod.

— Kinek ígértem?

— Úgy tudom, Glembának.

— És mi ez?

— Mit tudom én ...

Kézbevettem a nagy füzetet és felnyitottam a fedelét. Alig olvasható, szálkás és kusza kézírást láttam. „Életem regénye” — ez volt a címe. Borzongás futott végig rajtam. Irodalmi szerkesztőségben töltött éveim idejéből emlékeztem hasonló kéziratokra, amelyeket erőszakos dilettánsok olvastattak velem, s mindig sértődés, meg veszekedés lett a dologból, mert persze, semmit nem lehetett kezdeni ezekkel az írásművekkel. „Értem már! — hasított belém a felismerés. — így szeretné megkapni Glemba a fizetségét! Azt akarja, hogy protezsáljam a művét! Nyilván óriási tálentumnak hiszi magát és innen van az istenverte fölénye. Göcsörtös és nyers modora pedig a sértettségtől van, amiért nem borult még lába elé a világ. Itt van Glemba titka a kezemben ... Ennyi az egész.”

Vibrált a szemem a másnaposságtól, összefolyt előttem a kusza szöveg s becsuktam a füzetet.

— Na — mondtam feleségemnek, — Glembával alighanem végeztünk.

— Összevesztél vele?

— Még nem — sóhajtottam. — De ami késik, nem múlik.

Mindemellett otthonról hozott holmijaim közé tettem a füzetet, aztán hozzáláttam, hogy rendbehozzam magam.

10.

Jöttek a papék. Olyanok voltak, mint a papék szoktak: nyájasak, szerények, kenetesek. Pusztán annyi váratlan elem volt a megjelenésükben, hogy a pap úgy üdvözölt:

— Szervusz, kérlek.

„Tehát összetegeződtünk” — villant fel bennem a riadalom, s feleségemre sandítottam, aki azonban uralkodott magán és nem mutatott meglepetést.

Mi is szerénykedtünk, mentegetőztünk, amiért siralmasak a körülményeink, amelyek között fogadjuk őket, de viszonylag hamar átestünk a kölcsönös semmitmondáson és értelmesebb irányokba fordultunk. A papné felajánlott feleségemnek egy használaton kívül helyezett csikó-kályhát, ami mégiscsak jobb a spirituszfőzőnél, — a nagytiszteletű úr pedig egy presbitert ajánlott a figyelmembe, aki ugyan öreg és beteges, de majd ő szól neki és biztosan megjavítja a padlónkat.

Növekvő elégedettséggel trónoltam a sámlin és már egyáltalán nem találtam olyan szörnyűnek előző napon művelt dolgaimat. Kicsit ugyan tartottam tőle, hogy a tegező- désen kívül másról is szó eshetett a pappal történt érintkezésem során — bizonyára mondtam egy-két emeletes marhaságot neki is, — de éltetett a remény, hogy intelligens ember a szomszédom és nem él vissza a helyzettel.

Lassanként még azt is megengedtem magamnak, hogy jóindulatú leereszkedést tanúsítsak és együttérző érdeklődéssel faggassam a papot az egyházi teendőkkel összefüggő gondjai felől. Megtudtam, hogy tiszta református a falu, hogy vannak távoli, közös ismerőseink, továbbá, hogy ők még csak tíz éve szolgálnak itt, azelőtt egy dunántúli parókián laktak.

— Ezek szerint, amikor idejöttetek — jegyeztem meg — élt még elődünk, az öreg Pereszteghy.

15