Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 3. szám - Csák Gyula: Glemba (elbeszélés)
vagy inkább férgeket, akik feltűntek abban a házban, amelyet valamiért gyűlöl, aztán eltávozott. S ez a kurta-furcsa távozás egyenesen sértő szándékúnak tetszett. Akkor viszont miért csinálta meg az ablakokat és az ajtót? Hát éppen ez az. Olyan, amilyennek a falu mondja: kiismerhetetlen és kiszámíthatatlan. » 7. Nem volt otthon, de nem is kellett sokáig várnom rá. A falu felől érkezett lassan komótosan, ugyanabban az öltözékben, amiben legutóbb láttam s a csizmája szárában most is ott virított az irodalmi hetilap. Nem változtatta lépteit és magatartását, amjkor meglátott; úgy tett, mintha észre sem vett volna. En azonban lelkesen toporogtam. — Jajj, drága Glemba úr! — siettem elébe. — Egész családom örömét és háláját hozom! Nem tudja, milyen jót tett velünk?! Maga a mi jótékony angyalunk! — Mit tettem én? — kérdezte, miközben kulcsokat vett elő, s egymás után kettőt is a zárba dugott és bonyolultnak tetsző mozdulatokat végzett velük. Úgy nyílt a kapu, akár egy páncélszekrény, noha a fonott kerítés bármely pontján át könnyedén az udvarba lehetett jutni. — Hát az ajtó, meg az ablakok!... — Mi van velük? — kérdezte és előre tessékelt. — Jajj, drága Glemba úr! Hát megcsinálta őket! Újabb kulcsokat illesztett a ház ajtajába, amit megint rafinált módon nyitott ki. — Honnan tudja, hogy én csináltam? — kérdezte közben. — Ilyen tökéletes munkát csak maga végezhetett! — rikoltottam szónoki pózban. Nyilván tudta, hogy szakmai szempontból semmit-érő, üres hízelkedés, amit előadok, mégis jól eshetett neki, mert kicsit és fanyarat mosolyintott, de aztán gyorsan újra megszokott komolyságát mutatta. — Üljön le — mondtam majdnem utasításszerűen. Körülnéztem a parányi szobában, amely belül is egy paraszt-múzeum légkörét sugallta. — Ez igen! — mondtam. — Tiszta népművészet. . . Irigylem ezt a szobát. Újabb jó pontot szereztem, mert enyhültebbé lett a hangja. — Maga... istenhívő? — kérdezte, miközben elpakolt az asztalról egy nyilván szerelés alatt álló, régi faliórát. Hiteles egyszerűséggel faragott, patinás fa-székre ereszkedtem. — Miért lennék? — Az imént az angyalokat emlegette . . . — Kedvelem a vallásos érzülettel összefüggő szólásmondásokat. Gyakran bölcselem van bennük. Kicsit kihúztam magam, Glemba azonban úgy tett, mintha semmit nem mondtam volna. Pakolászott, jöszmékelt és időnként szippantott egyet az orrán. Feszélyezett ez a helyzet és rátértem jövetelem céljára. Méginkább kihúztam magam, ahogyan a bőkezű rendelők szokták. Újra áradoztam Glemba keze-munkájáról és az összeg iránt érdeklődtem. — Mit akar maga?! — fordult felém Glemba. Felháborodás, vagy inkább megvetés ült az arcán. — Ne beszéljen nekem itt semmiféle pénzről! — Hogy képzeli Glemba úr? — emeltem fel én is a hangomat, meg magamat is a székről. — Ami jár, az jár! Milyen címen fogadhatnám el az ingyenmunkát magától? Hogy jöhetnék én ahhoz?!. . . 10
