Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 3. szám - Csák Gyula: Glemba (elbeszélés)
— Mondtam, hogy hagyja abba! Komikusnak találtam volna ezt a velem szemben alkalmazott őrmesteri hangot» ha nem lettem volna tőle megszeppenve. Ámde Glemba mongolos vágású szemei valódi haragtól villogtak. Olyan felhevült volt, hogy jobbnak láttam, ha nem fokozom haragját. Mindig is tartottam az indulatoskodó emberektől, mert bármennyire szánják-bánják is utólag meggondolatlanságaikat, az adott pillanatban mindig megteszik — és semmi kedvem nem volt a Glembával való huzakodáshoz. Igazán a leg- ésszerű'tlenebb dolog lett volna, amit elkövethetek. Ezért legyűrtem átfutó sértődöttségemet és azt tettem, amit mindig szoktam, ha érthetetlen jelenséggel találkozom: tanulmányozni kezdtem. Ha visszásnak tetszett is Glemba durva hanghordozása, megokolt és elfogadható volt annyiban, hogy ő volt előnyös helyzetben. Ő tett szívességet és én tartoztam neki. Ráadásul éppen azt a pillanatot éltük át, amikor kinyilvánította, hogy elengedi tartozásomat, s ez a szerep-helyzet feljogosította bizonyos fennhéjázásra. Ámde ezen túl — vagy inkább, ettől függetlenül — is volt Glembában valami, amit — talán leginkább — általános fölényérzetnek mondhatnék. S ez bizony eléggé érthetetlen volt, s már-már alkalmasnak láttam arra, hogy mégiscsak komikumot fedezzek fel benne. No lám! Engem, a hírneves és tanult városi embert regulázgat itt egy falu-bolondja!.. . Vagy annyira buta ez a Glemba — gondoltam magamban —, hogy nem képes felfogni a kettőnk közötti minőségi különbséget, vagy pedig ... A felmerülő gondolattól zavarba jöttem. Hátha arról van szó, hogy jól ismeri ő az én minőségemet, de fütyül rá, mert az övé sokkal különb, csak én nem tudok róla! Hátha Valaki ez a Glemba, csak inkognitóban van?! Utóvégre oka lehetett annak, hogy ő benősülhetett egy parókia-melletti házba... Annak is oka lehet, hogy dollár- milliókról beszélnek vele kapcsolatban. Meg annak is oka lehet, hogy Elet és Irodalmat hord a csizmaszárban ... Amint rápillantottam erre a csizmaszárra, megint ágaskodni kezdett fekete humorom. Gyanakodtam ugyanis, hogy ez az újságpéldány azonos az előző hetivel s lehetséges, hogy egy, vagy akár több éve is ugyanazt a példányt hordja és az hozzá van ragasztva a csizmához. Ez annyira foglalkoztatott, hogy rögtön a végére akartam járni. Felemeltem és kifelé fordítottam két tenyeremet, annak jeléül, hogy megadom magam. — Jól van Glemba úr, maga tudja ... Ha most nem, akkor majd máskor eljöhet az ideje, hogy lerójam a magam és családom háláját. . . Megtalálom majd a módját.. . — Aztán átmenet nélkül a csizmára mutattam. — Szabadna azt az újságot? Annyi szaladni valóm volt, hogy elfelejtettem megvenni az e hetit. Szó nélkül átadta, s a dátumról azonnal láttam, hogy valóban eheti. Átfutó csalódást éreztem, egyszersmind okot a meglepődésre. Összehajtottam és félretettem a lapot. — Honnan szerzi ezt be? — kérdeztem. — A buszsofőr hozza. Előfizetek rá — mormogta és kiment. Felhasználtam az alkalmat, hogy alaposabban körülnézhessek a pedáns rendben tartott fagerendás, búbos-kemencés, enyhén savanyú-kaposzta szagú, kicsike szobában. A dunyhákkal, párnákkal magasra tornyozott deszka-ágy fölött két fekete fakeretű, agyonretusált, felnagyított arcmás nézett rám; egy férfi és egy nő. Lehet, hogy nem is fényképek, hanem fényképekről másolt festmények voltak. A két arc mindenesetre időtlen, kortalan és jellegtelen volt. 11
