Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 3. szám - Csák Gyula: Glemba (elbeszélés)
Magam elé néztem és megfontoltan mondtam: — Úgy látszik, valóban hiányzik egy kereke ... Rám legyintett feleségem, akár korábban Glemba, és faképnél hagyott. Én pedig letettem a reszelőt, mert arra gondoltam, hogy az ásót inkább kalapálni szokták. 6. Elég sokáig tartott, amíg meggyőztem feleségemet, hogy — szokásomtól eltérően — sem otromba, sem cinikus nem voltam, egyszóval nem én riasztottam el Glembát. Megnyugtatásként kifejtettem, amit már korábban elgondoltam, hogy fütyülök erre a nyilvánvalóan idióta Glembára, meg a falu összes alkoholista vénemberére és Pestről hozok kisipari szakértőket. Aznap még gondosan megkalapáltam az ásót, miáltal végképpen szétrepedezett és kicsorbult az éle, aztán felpakoltunk és hazautaztunk Pestre. Következő hét végén ismét Mortára autóztunk. Feleségem is, én is úgy tettünk, mintha lelkesen mennénk, de ez inkább a gyereknek szólt, azzal a homályos pedagógiai célzattal, hogy rávezessük a falusi élet, meg a saját birtok örömeinek ízére, — egyébként azonban feszültek és nyomottak voltunk. A saját birtok örömei helyett ugyanis egyelőre csak a vele járó keserveket ízlelgettük. Beláttuk, hogy jóval több idő és pénz kellene ehhez a mi magyar víkendezésünkhöz, ámde egyikkel sem rendelkeztünk. Balsejtelem gyötört bennünket, ha a jövőre gondoltunk. Bennem az is felmerült, hogy el kellene adni a házat, akár olcsóbban is, mint ahogyan vettük, mert csak rabolja tőlünk az erőt, meg a további pénzeket, anélkül, hogy visszakapnánk valamit is. Ezt azonban nem mertem feleségem elé tárni, mert nyilván újra rámbizonyítaná, hogy állhatatlan, erőtlen, nyámnyila és pesszimista vagyok, s nagyon nem szerettem az efféléket hallani, mert sok igazság volt bennük. A házhoz érve óriási meglepetés fogadott bennünket. A vedlett ablakkeretek, amelyeket én deszkadarabokkal, meg újságpapírokkal reparálgattam meg, sehol nem voltak, ellenben gyönyörűen illesztett, új keretek ékeskedtek helyettük, s üveg villogott bennük. Az ajtón zár volt, benne kulccsal és ez a kulcs úgy működött, akárha űrkabinra szerelték volna. — Ezt csak Glemba tehette! — néztünk egymásra feleségemmel és hosszan vihán- coltunk, örvendeztünk. „A drága Gelmba!” „A mi védangyalunk!” Feleségem azonnal szellőztetni kezdett — ami korábban nem okozott gondot — s bennem is felvillant egy reménysugár. Újult erővel folytattam az udvart borító gyomnövények pusztítását. Hamar elfáradtam azonban és azzal az elfogadható indoklással hagytam abba a keserves munkát, hogy Glemba után kell néznem. Percig sem maradhatunk adósai; egyenlíteni kell a számlát! Pénzt tettem a munkaruhának kinevezett, kihízott esküvői ruhámba és elindultam Glembához. Szombat délután volt, bíztam benne, hogy otthon találom. Úgy okoskodtunk feleségemmel, hogy valamiért megszánt, esetleg meg is szeretett bennünket Glemba, s ezért vállalta a műtét utáni munka kockázatát. Bármennyire törtem azonban a fejem, semmi igazán hiteles jelét nem tudtam felidézni annak, hogy rokonszenv ébredt volna Glembában irántunk. S miért is ébredt volna? Idegenek voltunk, idétlenek voltunk s bár kezdetben örvendeztünk neki, hamar elhidegül- tünk, amint kiderült, hogy nem láthatjuk hasznát. Titokban azt is beismertem, hogy — feleségem állításának megfelelően — bizony pimasz és nyegle voltam Glembához. S mindennek megfelelően a rokonszenvnek inkább az ellenkezőjét éreztem Glembában, ahogy visszaemlékeztem. Megnézett bennünket, mint valami új bogarakat, 9
