Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 12. szám - MŰHELY - Mocsár Gábor: Törpengések a magyar tanyarendszer múltjáról egy tanulmánykötet ürügyén
menyei, sőt mostanában már az úgynevezett harmadik világban is megindult a „bolygó telepek” kialakulása. Nyilvánvaló: a gazdálkodás megmásíthatatlan törvényei, az észszerűség követelményei diktálnak ebben. Előbb közösen megszállni, majd törvényesen elfoglalni, tulajdonba venni az anyatelepülés körüli földeket, mezőket. Ez is ritmus, ha nem örök is. * Ahogy Győrffy István a kunsági, közelebbről a nagykunsági viszonyokat tekinti sarkpontjának, úgy a „debreceni iskola” — a debreceni viszonyokból indul ki. Szabó István, a neves egyetemi tanár és a nemkülönben tudós Balogh István (maga is tanyai származék, egy vonaton jártunk a tanyák közül Debrecenbe az iskolába) emiatt is kerül szembe a kunsági „iskolával”, de nemcsak emiatt. A „debreceniek” tudják: a magyar tanyamúlt abban válik ki a többi közül, hogy ennek gazdasági, társadalmi, politikai, tulajdonviszonyai tarkabarkák, s még ebben a kis országban is annyira változatosak, hogy aki át akarja tekinteni, kapkodhatja a fejét ide, oda. S ha már Debrecennél tartunk, mondjuk ki: még ugyanazon település esetében is változatos a kép. Más például Debrecenben a tanyásodási folyamat a határ nyugati és megint más a határ keleti részén. Pedig Debrecenben a civitás jogállása egységes: évszázadokon át független, földesúr nélküli közösség. Mégis másképpen „bánik” a keleti és másképp a nyugati határrészeken fekvő földjeivel. A „titok” egyik kulcsa: mások a talajviszonyok nyugaton — fekete föld — s mások keleten — homok. Nyugaton vannak a „ház utáni földek”, keleten a zálogos birtokok, melyek nem a belső telek függvényei, a nyugatiak viszont csak a belső telek arányában oszthatók ki hétévenként a polgárok között. Sajnos, az ilyen nagyon fontos, meghatározó „apróságokra” — eltérő talajviszonyok, eltérő birtoklási mód — egyik másik tanulmány nem figyel oda. De ha már a sokféle hazai változat szóba került, tegyük hozzá: még az egyforma jogállású települések sem egyformán kezelték birtokaikat, nem egyformán zajlott le a tanyásodás. Két várost említsek: Debrecen is szabad királyi város volt, meg Szeged is. Debrecenben a belső telek tartozéka volt a „kinti” föld, Szegeden viszont a város — a tanyásodás kezdete óta — a birtokában levő földeket bérletbe adta a legtöbbet ígérőknek, jöttek légyen azok bárhonnan. S megint más a kép a szintén óriási határú Kecskeméten, mint például Hódmezővásárhelyen. S hogy az eltérő földhasználat még a fel- szabadulás után is milyen különbségeket produkált, arra csak egy példa: általában úgy tudjuk, hogy a 45-ös földosztás megváltás nélkül történt, vagyis az új birtokosok ingyen kapták a földjüket. Nem így Szegeden. Itt a korábbi bérlők, akik persze tanyát is építettek a hosszú időre bérelt földre, igenis megváltással juthattak a bérelt föld birtokába. Szegeden a szó közmegegyezéses értelmében tehát nem volt,.földosztás”, itt „földmegváltás” volt. Megint egy lényeges eltérés! Ennek megemlítésével a kötetben nem találkoztam, bár éppen kuriozitásánál fogva említésre méltó jelenség ez. Egy nevet a tanulmányírók közül azért meg kell említenem: Rácz Istvánban van a legtöbb érzék a különbségek, eltérések felismerésére — azt nem is említem, hogy stílusa van — s ezek után egyáltalán nem lep meg, hogy tanulmányát irodalmi érintkezési pontból indítja: Móriczra hivatkozik. Móricz, ahogy Rácz írja is, a szociális kérdések iránt igen fogékony író volt s nem kerülte el figyelmét „hogy Szegeden — az Alföld más vidékeitől eltérően — a tanyák többségét kisbérlők lakják”. Ezzel a gazdálkodási móddal Móricz a kecskeméti parcellázási politikát állítja szembe, mert mint Rácz István idézi az írót: „Szeged a bérlőrendszerrel gazdasági proletariátust termel, Kecskemét (viszont) a telepítésekkel kisgazdákat épít.” íme, egy jól megfigyelt telepítési eltérés két majdnem szomszédos nagyhatárú város között. Ugyancsak Rácz István mutat rá egy nagyon lényeges tanyaszervező erőre: „a tanyás gazdálkodás kialakulásának közvetlen 42
