Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 12. szám - MŰHELY - Mocsár Gábor: Törpengések a magyar tanyarendszer múltjáról egy tanulmánykötet ürügyén
előfeltétele az egyéni birtoklás és a szabadgazdálkodás lett.” Nagyon fontos megállapítás,, s szerintem feltétlenül ellentmond a Győrffy-féle koncepciónak, sőt ellenvéleményét még nyíltabban megfogalmazza, amikor a pásztorszállásokról ír, amelyeket „az állatok legeltetési igényének megfelelően” vándoroltattak. (Vagyis nomád módon — MG.) Az ilyen építmények kizárólag pásztorszállások voltak, s körülöttük semmiféle földművelést nem végeztek. A földműves paraszttanya ősét tehát nem itt, hanem a magán- használatú birtokokon (én húztam alá MG.) felütött szállások körül kereshetjük.” Tetszik nekem ez a modern szemléletű tanulmány. * Ugyancsak ebben találhatunk egy nagyon fontos leírást — a II. József korabeli első magyarországi térképfelvétel segítségével — arról, hogy tulajdonképpen hol van a tanyarendszer határvonala? Nagyon fontos kérdés, ezt tudni kell, ha el akarjuk kerülni a levegőbe beszélést. Idézem: „Legészakibb pontját Nyíregyháza határában jelölték. Innen kiindulva a tanyásodás vonala Debrecen irányába kanyarodott, majd nyugatra fordulva Karcagon, Kunmadarason keresztül Jászárokszállásig húzható: a jászok földjéről ismét déli irányba Ceglédig folytatódik, majd újra irányt változtatva nyugatra Kis- kunlacházánál éri el a Dunát. Itt már végig követi a Duna folyását a Tiszával való találkozásig. Titeltől viszont északra irányul a Tisza mentén a Maros torkolatáig, majd a Maros jobb partján húzódik Szeged, Makó, Nagylak, Pécska útvonalon Battonyáig. Innen északi irányba törik meg a határvonal, s Eleken keresztül Gyuláig, onnen Hlye (Ciumeghiu), Kötegyán felé kikanyarodva halad Mezőgyánon keresztül, hogy aztán Földes, Sáp térségében s Debrecenen áthaladva Nyíregyházánál bezárja a kört.” Miért érdekes ez a képzeletbeli határkijelölés? Azért, mert először is: ma is ez a terület a tanyás vidék, persze azzal a kiegészítéssel, hogy II. József óta más csatlakozó területek is „megtanyásodtak” — például Szolnok, a hajdúvárosok s néhány akkor még a „határvonalon” kívül eső bihari helység stb. Másodszor pedig azért, mert a töprengésre hajlamos olvasóban felötlik a kérdés: a tanulmányok szerzői vajon miért nem emlegetik az általában oly éles történelmi választóvonalnak tekintett 1848-as jobbágyfelszabadítást? * * Ez külön kérdéskör. A tanulmányíróknak igazuk van: a 48-as törvények „mellőzése’” ebben az esetben éppen ezen a tájon jogosult. Ez a törvény itt és akkor már „elkésett”. Nemcsak azért, mert épp a legnagyobb határú városok, Debrecen, Szeged, de említsük az akkor még Magyarországhoz tartozott Szabadkát, Újvidéket, Zombort — nem tartoztak földesúri hatalom alá, sőt, ami a képet még tarkábbá teszi, Debrecen két falut (Szovát, Sámson), Szeged pedig egyet (Tápét) földesúr módjára jobbágyfaluként birtokolt. Furcsa képlet. Voltak viszont ugyancsak tág határú helységek, amelyek a felszabadító törvények előtt a maguk erejéből, pénzéből megváltották magukat, kiváltak a földesúri alávetettségből. Nyíregyháza például 1828-ban (Rácz István más évszámot közöl, nem tudom eldönteni, melyikünk adata a pontos). „Két generáció nyolcvan esztendeig kifejtett minden szorgalmának, munkájának eredményét oda kellett adni, csakhogy az akkor már tevékeny, népes helység kiszabaduljon a feudális főúr uralma alól.” Ezt a magam könyvéből idéztem, melynek címe Nálunk vidéken, s az összeget is megjelöltem, ha a forrás nem hamis, akkor az összeg szédületes: 196 021 forint 12 krajcárról van szó. Nyíregyházán kívül más helységek is kötöttek örökváltsági szerződést földesurakkal, még a 48-as törvények előtt, így például Kecskemét, Szarvas, Csong- rád, Békéscsaba, Szentes, Vésztő, Tótkomlós. S ha ehhez hozzávesszük, hogy voltak 41
