Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 12. szám - VALÓ VILÁG - Csató Károly: A Daniella-álom

sak, viszont nem ismerik el vezetőjüknek azt az embert, akinek nyolc osztálya, vagy gimnáziumi érettségije van, meg harmincéves gyakorlata.

Nézzünk egy másik példát, amely a szakmai skizofréniára utal. Modellje: egy ember töltsön be olyan munkakört, amihez nem ért: — Amit most csinálok, bizonyára nagyon fontos, de én nem értek hozzá, mert teljesen más típusú gondolkodást követel, mint amilyen az enyém. Én a szervezésről jöttem le, mert az egyik kollégával nem értettük meg egymást és így vagyok itt.” (Rostás Gy.)

De térjünk vissza az ígért összehasonlításra. A mélyinterjúkból a gyári hierarchián belüliek vallomásaiból tükröződnek-e a közvélemény akár pletykaszintűnek is nevezhető ítéletei? Az interjúk tartalomelemzését elvégezve az azonosságok és a különbözőségek rangsora ezt mutatja:

a közvéleményben:

1. fejetlenség

2. a szaktudás elégtelensége

3. baráti összefonódás

4. protekcionizmus

5. kliens—patrónus korrupció

az interjúkban:

1. szakszerűtlen vezetés

2. érdekcsoportok (klikk)

3. fejetlenség

4. baráti összefonódás (halasiak és nem azok)

5. kliens—patrónus korrupció

A külső megítélésben a fejetlenség dominál és annak következménye a többi, a belsőben viszont az 1979-ig működő szakszerűtlen vezetés és csak úgy a többi. A levonható tanulság annyi, hogy az állandósult helyi hierarchia érdekének megfelelő személyi döntés kizárta, hogy egy jól összedolgozó szakszerű team kapjon bizalmat, pedig a beruházással megteremtődő műszaki-technológiai-termelési tényezők kizárólag ezt igényelték volna, nem a hagyományos kompromisszumot; majd adunk az igazgató mellé néhány szakembert is, akik megoldják a problémákat: ebből is egy kicsi — abból is.

— Mindenképpen a szakmai vonalnak kell uralkodóvá válni — szögezte le a párttitkár — erre a gazdaság kényszerít, termelési kötelezettségeink. Az új igazgató a másikakat be fogja simítani az ő vonalába és a szakemberek alá rendeli. Ehhez kell még egy jó félév, s akkor azt mondhatjuk, időben sikerült minden, ugyanis még két évre ki lett tolva a cég felfutása.

Azóta, hogy szociografáló csoportunk megkezdte a munkát, több mint egy év telt el, s a Békéscsaba—Kiskunhalas közt ingázó új igazgató is mint hallottam, lassan belefárad. (Nagyon sajnálom, hogy nem kísérhettem végig pályafutását, de egyszer mindent le kell zárni.)

Folytatva a témát a mélyinterjúk tanulságaival, nem hallgatható el a kötöttárugyárról alkotott jövő képe, amely például ellentétesnek mutatkozott a közvéleményével. A megkérdezettek szinte kivétel nélkül gyökeres személyi és szervezeti változáshoz kapcsolták bizakodásukat, de nyomban hozzátették, erre minimális az esély, mert a jövőben sem lesz elég munkaerő, a fonalipar színvonala alacsony marad, a veszteséges gazdálkodás miatt óriási késésben van a gyár, gazdaságosan lehetetlen a világpiacra termelni, rossz az árrendszer stb. Abban nem látnak távlatot, hogy a népgazdaság örökre eltartja a vállalatot. Igen erősek a menekülési tendenciák is, az ivászatokban, különböző hobbikban való feloldódások. Ha szórakozni vagy művelődni akarnak, el kell utazni Szegedre vagy Kecskemétre; kényszerítő erejű a presztízsfogyasztás is, amely a lehetőségeken túlra hajszolja a szerzés vágyát.

Az átlag halasi polgár viszont azt summázza, ez így úgysem mehet tovább, hamarosan a lovak közé csapnak, s akkor minden jóra földül. „Nem lehet sokáig tűrni azt a pocsékolást, ami itt van.” — mondta az egyik betanított munkás, s hozzátette még —

32