Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 12. szám - VALÓ VILÁG - Csató Károly: A Daniella-álom
denkire. Annak az elítélése, amibe a gyár és a város kényszerítette őket, mint „szabad munkaerőt”, de nem mint személyiségeket. Kölcsönkért kerékpárral jártam a várost. A parkok elhanyagoltak, kopárak — talán nem is parkok. A két-három presszóban kevesen voltak fiatalok. A szálloda alatti étterem estétől a cigányoké, az Ezerjó majdnem. A Halászcsárda két részre osztott, az egyik teremrészt abroszokkal, a jobb vendégeknek rezerválták, a másik asztalait le sem terítették, mert az a kocsisok, cigányok, különböző lumpenek és szesztestvérek felségterülete. A Gózon István Művelődési Ház a hét hat napján kongott az ürességtől, néha egy sikeresebb beatkoncert és a parányi klub szombat esti diszkói voltak a szórakozás alkalmai. A halasi műsorfüzet maga is egy kinyomtatott álom, bizonyára, szép jelentések íródtak belőle. A MÁV Művelődési Otthonában működött a kötöttárugyár klubja, de csak egyszer sikerült három lányt és a klubvezetőt összetoboroznia a közművelődési előadónak, hogy néhány üveg sör mellett elbeszélgessünk a hatalmas, rideg teremben. Az élet megélésének milyen alkalmait kínálja a város a munkaerőnek csalt jövendő nemzedéke számára? — e szellemben fogalmazódott meg a kontrollkérdés. Sajnos, az érzelmi-emberi kiszolgáltatottság viszonyait és körülményeit sorolhatták. Érdeklődtem tanácsnál, pártbizottságon, vezető értelmiségiek társaságában, hogy az ipartelepítés lázában volt-e szó másról is, mint arról, hogy ők munkaerők, fogyasztói alanyok, népesedéspolitikánk reménységei, bölcsődei, óvodai, iskolai „férőhelyhiányok” újratermelői, lakásigénylők stb.? Kimerítő válaszokat kaptam a város fejlődéséről, meglevő gondjairól, a tanyáról és a községekből betelepülők problémáiról, az útviszonyokról, a közlekedésről, a kereskedelmi, szociális és kommunális beruházások alakulásáról, jótékony hatásáról, a kötelező munkaerő-közvetítés bevezetésének jogosságáról, általában a kötöttárugyár előnyeiről, de arról nem, hogy a gyár technikai-technológiai színvonalával járó elvárásoknak — képesség, készség, munkakultúra — megfelelhetnek-e? Egyáltalán! — az eredményes termelés minimumát nyújthatják-e? Mert, ha nem, akkor a kudarcoktól kiégnek, pláne ha tömegesen elsajátítható, és minden ilyen tendencia ellen ható magatartást és életfelfogást régen sem, most sem és még sokáig nem kínálhat fel a város. Elég-e, ha csak munkát választhatnak, kívánt életformát nem? Ki léphetett volna fel az önigazolásra berendezkedett intézmények hatalma ellen az „értük történik” frázissal szembeszegezve a „(de) nélkülük, kívülük és helyettük” tételét, mint a döntésbe feltétlen beszámítandót. Talán senki. A fejlődés, a haladás, természetesen Halas, Bács-Kiskun megye, a kötőipar, a magyar export és Magyarország ellen szólt volna. Több olyan nyom fut a múltból a jelenig, s vélem hogy a jövő felé is, amely intézményesítette, intézményesíti és intézményesíteni akarja holnap is még az illúziókon az irracionalizmusokon alapuló teljesítményelvárásokat a józan valóságismeretet, ember- központúságot és kritikai ésszerűséget követelő ellentmondásos korunkban. FEJÉTŐL A HAL Mert kérdeztek, sok emberrel kellett beszélgetnem írásom témájáról. Azért is, mert érdekelte őket, de leginkább azért, hogy figyelmeztessenek, ebben vagy abban a kérdésben kik miért fognak hazudni? Jólesett, hogy sokan óvtak. Mások még aggódtak is: naivitásom majd bajba kever. Kijelentették: az igazat nem tudom meg soha; anélkül, hogy tudnám, magam is beállók a sorba és azt fújom, amit mondanak. Ennél rosszabb — még hiszem is. 26
