Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 12. szám - VALÓ VILÁG - Csató Károly: A Daniella-álom

vissza. Vagy itt van az Éva, mint könyvtáros segít nekem. Mindig hívják haza, mert nem kell kétszáz forintot a napszámosnak fizetni, ha otthon van, s ennél sokkal kevesebbért dolgozik itt. Mégsem tudják rávenni, hogy hazamenjen. Különben szorgalmasan tanul, másodikos a középiskolában, most munkamódszerátadó, kitűnő brigádvezető, pedig ő még a falutól is nyolc kilométerre lakik a tanyán. Már Olaszországban is járt tanulmányúton. A lényeg az, ha megtaláljuk annak a módját, hogy a korszerű technika mellett egy korszerű életszemléletet is elsajátítsanak — hogy ne vonzza őket a falu, hanem befogadja a város, és elérhetnek egy magasabb színvonalat — akkor azt a fiatalt már nem tudják visszacsábítani: ha ez nem következik be, akkor csak ideiglenesen maradnak itt, ez az én véleményem. — Mindenki tette le hasonlóan a vok- sát, csak a KISZ-titkár hallgatott bölcsen, lévén végzettsége szerint textiltechnikus, aki a termelési-technikai problémák elől napi nyolc órában talál menedéket a KISZ- irodában. Megnyerő lezsersége mögé rejtett cinizmusa minden bizonnyal nála is abból az ösztönös felismerésből táplálkozik, hogy az ütközésekkel járó, nehezen elismertethető szakmai helytállásnál eleve eredményesebb és népszerűbb például a mozgalmi, tehát a szakmán kívüli megfelelés. Sok szakmai elégtelenség, közömbösség, kívülállás és csalódottság folytatódik itt politikai, mozgalmi, adminisztratív és más, közvetlen nem termeléshez kapcsolódó karrierrel.

Dobos János, aki Hódmezővásárhelyről költözött ide, bevallása szerint a csodamasinák kedvéért (s mint említettem, a tanműhely vezetője volt), és keze alatt több száz fiatal tanulta a szakmát, a beiskolázottak képességéről, alkalmasságáról, vele a jövő szakmai színvonaláról, a termelés kultúrájáról így vélekedett:

— Nagyon szeretem én ezeket a lányokat, de a műszaki érzékük fejletlen, a modern gépeknél viszont ez alapkövetelmény. Jó lenne, ha fiúkat tudnánk képezni, de nem a bukottakból, hanem olyanok közül, akik legalább négyes eredményűek. Ha végeztek, nem szabad elengedni a kezüket. A kislányok — egy-két kivétellel — nem tudják megoldani még az alapvető műszaki problémákat sem . . . Sajnos, a szakmunkásképzésünk megrekedt a betanítottmunkás-színvonalon, már csak azért is, mert a gyengék tanulnak itt. Ezekből legfeljebb egyszerű munkást tudunk nevelni, de nem szakembert. Ez az én bánatom. Ha mi, az öregek letesszük a szerszámot, ki fogja majd fölvenni? Aztán ott kezdődik a legnagyobb feszültség, hogy az egyik gépen dolgozik egy szakmunkás, a másik ugyanolyanon meg egy segédmunkás. Azt érzik az előbbiek, hogy fölösleges volt három évig tanulni, amikor ugyanazt a munkát mellettük megtanulják egy-két hónap alatt. A háború előtt a kötő-hurkoló szakmát mester szinten hat év alatt lehetett elsajátítani, sokkalta egyszerűbb gépeken. Képzeljétek el a Bordás Béla, vagy a Sándor Lajos utánpótlását ezekből a szakmunkásokból! El tudjátok képzelni?

Mindenki egyetértett Dobos János véleményével, hogy nem. Maga a szakma és a szakmunkássá válás is kettősséget szül. A szakmunkások nem érezhetik szakmunkásoknak magukat, mert amit három évig tanultak, néhány hónap alatt is elsajátítható. Ez veti fel aztán a legveszélyesebb miérteket. A kérdések ezután úgy kezdődnek: „Miért tanultam?” Ebből állandósulhatnak feloldhatatlanul a szakmai igénytelenség, a leépülés, a közömbösség — és következményeként pedig — az elvágyódás attitűdjei. Arról a folyamatról van szó, hogy a termelés gyáron belül kialakult viszonyai éppen a gyár jövője ellen ható magatartásokat termelik újra.

Erdősi Tibor, munkaerő-fogadási megbízott:

— Ott vár az ajtóm előtt egy huszonkilenc éves, hat elemit végzett asszony, és én nem fogom odavinni egy szakmunkáshoz, hogy ő magyarázza el neki, mit fog csinálni, mert benne él egyfajta emberi elégedetlenség, főként ha ballábbal kelt fel, és így egyből elveszi az új belépő kedvét. Én egy hatelemishez viszem, aki négyezret keres és roppant elégedett! ...

22