Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 12. szám - VALÓ VILÁG - Csató Károly: A Daniella-álom
általánosabb motívumai — kiérezhető — még ilyen körülmények mellett is inkább a közhelyekkel vegyes propaganda volt, mint a valóságalapú akarati kibontakoztatás segítése. Illúziókat keltettek. Ráadásul, a tanulóévek alatt a gyár szakmai környezetében sem találkozhattak olyan magatartásmintákkal, amelyek a már említett tartalmú minta követéséhez adtak volna példát. Dobos János volt akkoriban a tanműhely vezetője, most gépmester beosztásban dolgozik, tehát lefelé buktatta valami titkolt szükség, amit ő sem, más sem tárt fel nekem, de sejtem, hogy sok évtizedes tapasztalatára a könnyen lerobbanó masinák körül nagyobb szükség volt, mint a kislányok mellett. Tanítványaira már nem nagyon emlékezett, de Nyúl Máriáról tudta, hogy szakoktatói munkakört ígértek neki azonnal, amint megkapta a szakmunkás-bizonyítványt. Ez megmentette volna a három műszaktól, a monoton munkától és a teljesítménybéres időbértől, nem szólva a beosztás nagyobb presztízséről. A lényeg az, hogy az ígéret ígéret maradt, s az eminens keceli lány inkább elment haza szakképzetlen bolti eladónak, mintsem a „rajongott” szakmájában talált volna értelmes jövőt. Tatics Andrea illúziói elvesztése után kényszerből tanult, így valójában soha sem érdekelhette a szakma, de nem is próbálkozott senki azzal, hogy megszerettesse vele. — Kiábrándultam az egészből, mert az az igazság, senki sem értett semmihez, de úgy csináltak a vezetők, mintha mindenhez értenének. Mindenki mást mondott, ha valamit meg kellett csinálni. Minden monoton volt. Az öt gép csak ment, én meg álltam és néztem, s mindezt három műszakban. Véleménye szerint osztálytársai sem szerették igazán a szakmát, csak kényszerűségből választották. Kivételek a legbutábbak voltak, akiknek még másra vágyni sem volt merszük vagy eszük. Csak beletörődtek sorsukba. Szerinte Nyúl Mária azért „hajtott” az iskolában, mert mindenáron vezéregyéniség akart lenni, s mindenben ki akart tűnni a többiek közül. Andreát rendkívül föl háborította, hogy kilépésekor a munkaerőfogadási megbízott azzal akarta marasztalni, itt világszínvonalú gyárban dolgozik, s önmagában már ez is óriási dolog, amire mindenki büszke lehet. Dadának állt egy óvodába fele fizetésért. Találkozásunkkor érettségire készült, s reménykedett, hogy sikerül bejutnia a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola magyar-történelem szakára. Ha mégsem, akkor elmegy valahova képesítés nélkül tanítani, s egy év múlva ismét próbálkozik. A halasi kötőipar leendő szakmunkásainak túlnyomó többségére jellemző a kettősség abban az értelemben, hogy családi alapokon a faluhoz kötődnek, de a szakmán keresztül a gyárhoz is, a városhoz is, amely ígéreteken túl új életlehetőségekkel nem tarthatja meg őket. Az illúziókat szertefoszlató hetek-hónapok után, kiismerve a város festetlen arcát, a kérdés az, melyik kötődés erősödik föl? Erről beszélgettünk Erdősi Tibor munkaerő-fogadási megbízottal, Körösi István KISZ-titkárral, Lunger Pál köz- művelődési előadóval és Dobos János gépmesterrel, az egykori tanműhelyvezetővel. ERDŐSI: — Már kis h íján háromszáz általunk kiképzett szakmunkásunk van, több mint hatvanan elmentek, közel harmincán gyesen vannak. Nagyon oda kell figyelni rájuk. Nyúl Máriát nem Kecel, nem maga a falu szippantotta vissza, hanem a három műszaktól való félelem. LUNGER; — Ficsor Margitot az otthoni kisüzem csábította. Mi bevettük a tánccsoportba, így már maradt, hiába hívták. A tánccal már kötődött a gyárhoz. Vagy ott vannak a^lányszálláson lakók, ők már nem mennek haza, pedig csak egy barakkban laknak. ERDŐSI: — De férjhez mennek. Mások viszont nem a barakkban, hanem kint laknak valahol a periférián ... LUNGER: — Ficsor Margitot ezelőtt három hónappal a vőlegénye az ő szüleivel együtt választás elé állította. Vagy hazajön és a fiú elveszi, vagy szakítanak. Sírva ment el. Bejön, ha itt jár, de a szülők, az otthoni életmód arra kényszerítik, hogy ne jöjjön 21
