Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 12. szám - VALÓ VILÁG - Csató Károly: A Daniella-álom

„Működhet a fantáziám, ahogy tetszik” — az egyik oldalon. A másikon: „Ez lett volna az egyetlen pulóver, amit tetszésem szerint köthettem volna.” Majd: „Nekem csak az a feladatom, hogy bevegyem a kész lapot.” Dolgozata végére a lelkendező, sztereotip illúziókból a valóság fölfagyott talajára zuhant, tudattalan is megsejtvén a reá váró munka monotóniáját, önmaga szereptelenségét. Tisztán elválik az, amit belesulykoltak a szakma szeretetéről, s amit elvár visszahallani az iskola; de amit már ő tapasztalt, nem lehet nem tudnia. (Nem az intelligencia, nem a szakmai felkészültség elégtelenségére utal az a momentum, hogy a dolgozat tanári értékelésének stílusa, tartalma, szemlélete a tömény demagógia mintapéldája lehetne, nem szólva arról, hogy a tanár majdnem rosszabb helyesíró, mint a tanítványa.)

Nyúl Mária a szakmunkás-bizonyítvány megszerzése után — „Domokos János gyakorlati oktató legügyesebb tanítványa” tanúsítja egy újságfotó és a képaláírás — egyetlen napot dolgozott csak a gyárban. Kecelen, szülőfalujában bolti eladóként helyezkedett el.

Tatics Andrea nagy találkozása:

„Az első foglalkozás látszatra olyan volt, mint a többi. (...) Az óramutató a hatoson állt. Osztálytársaim is, én is nagyon álmosak voltunk. Elindultunk a gyárba, az oktatónk ránk is szólt:

— Nagyon gyerekek vagytok.

— Borzasztó, mintha a felnőttek mindig felnőttesen viselkednének — dünnyögtem magamban.” Aztán a gyárról: „Az üzemvezető sehol. (. ..) Végre megjelent. (. . .) Döbbenetesen komoly arc, bokáig érő nadrág, szúrós tekintet.

— Lányok, én nem bánom, hogy mit csináltok, de ha valakit meglátok, hogy a ládán ül, azt rögtön hazazavarom!” Hogy ez milyen nyomot hagyott benne, ezt írta: „kicsit rosszul esett ... félszegen viselkedtünk”.

„Minél több időt töltöttünk el a gépek mellett, annál többet követeltek tőlünk az idősebb szakmunkások. Megtörtént olyan is, hogy a tanulót szidták le, pedig nem is ő volt a hibás. Nem úgy beszéltek velünk, ahogy 16—17 éves emberekkel szokás, de csak azért, mert tanuló. (...)... úgy hiszem, sok minden változni fog, de a nagy- közösségbe nehéz lesz beilleszkedni.” Dolgozata végén szeretettel emlékezik azokra, akik meghallgatták, segítették. (A tanári értékelés persze elmarasztalta az őszinte hangnemet.)

Tatics Andrea kilépését így értékelte a munkaerő-fogadási megbízott: „Nem szerette a szakmáját már tanuló korában sem, ennek ellenére négyesre szakmunkásvizs- gázott. Bölcsődébe megy gyermekgondozónak. Ösztöndíjas volt három évig, tudja, hogy vissza kell fizetnie. Az utóbbi időben már vasaló volt, de ezt a munkát is unottan végezte. A nyáron még az iskola és a gyár lengyelországi jutalomüdülésre küldte. Felmondási idejét sem dolgozza le egészen. Csökönyös. Kilépésének oka: nem szerette a munkáját.”

És mit vallott ő a szakma szeretetéről?

„Én úgy képzelem el a jövő textiliparát, hogy egy olyan ruhaformát alakítanak ki ki a tervező és kivitelező szakemberek, melynek mindkét oldalát lehet használni. Ezeket a ruhákat automata gépekkel készítenék. Az ember irányításával dolgoznának a robotgépek, azért, hogy ne legyen gépuralom. Nagy jövőt látok a szakmunkásképzésben, úgy gondolom, minden tanulónak lesz egy oktatógépe, amely őt fogja tanítani.” A befejező gondolathoz Brecht-től — „Munkából támad a bőség” — és Tasnádi Varga Évától idéz: „Számadásunk van egyre magunkkal és a gyárral”.

A szakma iránt belétáplált érzelmi-akarati kötődését, értelmes jövőképének erős intellektualizmussal színezett felületeit minden bizonnyal a munkahelyi értéknormák érvénytelenítették nagyon gyorsan, s a munka monotóniája. A szakmára nevetés leg20