Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 12. szám - VALÓ VILÁG - Csató Károly: A Daniella-álom

Az 1974—75—76-os esztendők a „zöldmezős beruházás” álmainak évei voltak. A halasi ipartelepítés szorgalmazóját, Sipos Jánost nevezték ki első titkári tisztéből igazgatónak, bár olyan gyárat, mint ami a keze alatt nőtt ki a pusztából, legfeljebb csak vendégként láthatott valahol, de ha hinni lehet a propagandának, hogy Középső-Kelet- Európában ez a legkülönb, akkor még úgy sem.

Az új gazdaságpolitikai elvárások, a népgazdaságot sújtó cserearányromlás, a megszigorodott hitelpolitika és még millió más tényező kényszerítette ki, hogy termelve épüljön fel a gyár és 1978-ra a Diamant síkkötők (NSZK), a MAPCI (olasz) vasalóautomaták, a FOXBORO (spanyol) festőberendezések stb. alkalmasak legyenek évi 2,5 millió darab divatos kötöttáruholmi piacra dobására. A „felfutás terve” az volt, hogy 1977-ben 1,4 millió, 1978-ban már 2 millió darab készüljön. Ezzel szemben 1977-ben 770 ezer, 1978-ban pedig 1 millió 200 ezer sikeredett, s a mennyiség fele kifogásolható minőségben, amit csak leértékelve vett át a kereskedelem.

„Nézd, megmondom mi volt akkor. Úgy mondják: rohammunka. Az ég egyadta világon senki sem tudta, hogy hányadán állunk. Még az üzemvezetők sem. Érted? Még az üzem szin‘jén sem. Nemhogy a gyár szintjén, globalice. Ilyen tudományos vizsgálatok, amiről te kérdezel, leállítottak volna mindent, fönt meg csak lesték volna egymást, hogy kinek a fölvetése lesz igaz, ki ellen lehet majd fölhasználni, ha mégis kiszagolnak valamit az okosok. Te, én az elsőkkel kezdtem, de két hónap után átláttam az egészet, hogy nem lesz ebből még tíz év alatt sem semmi. Még itt vagyok, az igaz, de rövidesen ledobbantok az olajosokhoz, ott nincs akkora parkolás, mint itt és úgy kell az ember, mint az olaj, de erről semmit a Csobánczinak (a személyzeti vezető) vagy a Szajbélinek (az igazgató). Tudod mit utáltam meg a legjobban? Azt, hogy nem lehet őszintén beszélni. Mindenki tudja, hogy a másik hazudik, és tökéletesen tisztában van azzal, hogy ezt őróla is tudják. Terólad is már mindenki tud, mert legelőször a Lungerhez (a gyár közművelődési előadója volt) mentél, akit itt nagy ívben ... K. délután már megkap minden drótot, hogy kikkel, miről beszéltél. Ha más nem is, de ez az egy itt prímán meg van szervezve, ezt az egyet nekem elhiheted.”

Elhittem.

A kötelező munkaerő-közvetítés, de még a csillagot-mennyet ígérgető propaganda sem tudta eszét venni a halasi és a Halas környéki lányoknak, asszonyoknak, mert nem tülekedtek kellő számban az istenért sem. Át is kellett dolgozni a terveket úgy, hogy 1200 fővel is megvalósítható legyen mindaz, amit 1973-ban még 1500 emberrel terveztek elvégeztetni. A megoldáson persze olasz szakemberek meditáltak kőkemény valutáért.

A falusi-mezővárosi életmód, a háztáji gazdálkodás — tehát egy szabadabb-kötetle- nebb termelői magatartás — megtetézte még az elképzelések és a valóság viszonyainak ellentmondásait: „Kicsit bejárnak a gyárba is” — döbbent rá a Magyar Nemzet munkatársa a helyettük kigondolt hitektől és a számukra kiírt elvárásoktól független mentalitásra.

A termelési tapasztalatok hiánya, a munkaerő alacsony minősége és ösztönözhe- tetlensége a magas színvonalat diktáló technológia követelményeihez, tetéződött a szervezetlenséggel, az ad hoc döntésekkel, az elemző szakszerűség háttérben maradásával és a piac becsapásával. (Például 1978-ban a próbaüzemelés leendő gyártmányait előre eladták külföldre, aztán nem tudtak belőle annyit és olyat szállítani. Azonnal tizennyolc millió bánta.)

Törvényszerű, hogy kezdettől fogva a termelő ember szubjektumának lényegtelenné felejtése az eredményéhség lázas hónapjaiban olybá teljesedett, hogy a látszatlendületben még a vezetők szavahihetősége is gyorsan elveszett. Az igencsak sürgetett eredmény helyett veszteségek halmozódtak fel. A minisztérium bábákat, tanácsadó tes17