Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 12. szám - VALÓ VILÁG - Csató Károly: A Daniella-álom

már némi ismeretei. A döntés megszületéséért bábáskodók szerint ugyanis nem köny- nyen, mert más városok is ácsingóztak érte.

Az előzmények még a hatvanas évek végére nyúlnak vissza, a vidék extenzív iparosításának utolsó időszakára. ígéretes vállalkozásnak tetszett, hogy a Pamutnyomóipari Vállalat az itteni üzeme mellé korszerű szövődét épít. Nyolcszáz gép zakatolt volna a hatalmas csarnokban. Lányok-asszonyok kaphattak volna munkát, biztos keresetet.A hatvanas évek lázas ipartelepítését a város „első embereként” — mint a városi párt- bizottság első titkára — megélő Sipos János (ma a járási hivatal elnöki posztját tölti be) így emlékezik:

— Még a negyvenes évek végén elkészült a kommunista párt várospolitikai terve. Szépen le volt gépelve; pontokba szedve minden, ami a múltban nem valósulhatott meg. Ezt ötvenhat után elővettük. Egyik feladatunk a városi lakosság foglalkoztatásának a megoldása volt. Szépen haladtunk előre. Ötvenkilencben már meg lehetett fogalmazni tíz-tizenöt évre az ipartelepítést. Azt mondtuk, ki kell bú'tölnia fejlődést. Bekell bizonyítani, hogy egy vidéki gyáregység is tud olyan szinten dolgozni, mint egy pesti. Be is bizonyosodott, hogy a Fémmunkás itteni gyára a többi mellett kiváló, vagy említhetem a Papíripari Vállalat gyáregységét is. Aztán elkezdődtek a rekonstrukciók. Mind tele küzdelemmel, harccal, olykor Kecskeméttel, vagy Pesttel szemben is, hogy behozhassunk bizonyos lemaradásokat. (...) Egy nagyüzem telepítését szorgalmaztuk, kiemelt állami beruházásnak ígérkezett, a mi alternatívánk a jobbak közé tartozott. A hetvenhármas, hetvennégyes évre tehető, amikor a Pamutnyomóipari Vállalat nyolcszáz gépes szövödéjének építése megakadt, azért, mert megfelelő anyagi alapok nem voltak biztosítva. (...)

Amikor beütött a krakk, Sipos János szerint már ötvenmilliót elköltötték a szövődére. Ebben a helyzetben tehát megváltásnak bizonyulhatott a kormánynak az a döntése, hogy valahol építeni kell egy olyan korszerű kötöttárugyárat, amely évi 2,5 millió darab exportképes termékével kiváltja a nyugati importból származó mennyiséget, és még konvertibilis valutát is hoz a világpiacról, ráadásul javul a belföldi ellátás is. Az elköltött ötvenmillió után sorakozó kérdőjeleket csak át kellett írni felkiáltójelekké, „íme! Itt ez a szövődéi Tárcán belül van! A város és a környéke nagyszámú szabad munkaerőt kínál!” — és a többi.

Nem elhanyagolható kényszerítés volt a gyors döntésre, a még gyorsabb tervezésre az a gazdaságpolitikai koncepció, amely a beruházások mérséklését és meggyorsítását, a gyors „beléptetést”, a versenyképes termékek gyártását sürgette már akkor is. Mára tudható, hogy az elhamarkodottságot, a kapkodást, az elemzés hiányát pozitívumnak lehetett felmutatni, csak rá kellett nyomni a „mi gyorsan megcsináljuk” címkét. Erről az időről mondta Sz., hogy hetente érkeztek a fekete Mercedesek, jócskán megcsappant a vadásztársaság őzállománya, igen fontos szerepet kaptak a birkapaprikás főzésének beavatott mesterei, az állami gazdaságok márkás boraiból összeállított „elvtársi ajándékok” az úgynevezett „sikeres egyeztetések” után, s még sok más ismert lekötelezés oda és vissza. Mindez persze beépült a gyárba. Ha nem a falakba, akkor a megszületés viszonyaiba.

Fölvonultak az építők. A kiemelt nagyberuházás iránti politikai elvárásoknak méltón megfelelve, napra pontosan tető alá hozták a 12 ezer négyzetméteres csarnokot. Megindult a lázas szakembertoborzás. A szakmunkásképzőben eladdig ismeretlen kötőhurkoló és konfekciókészítő szakmákat kezdtek tanítani a környékbeli lányoknak. Ötven fő két éve Hódmezővásárhelyre költözött, hogy majdan művezetőként, gépmesterként és programozóként vegyék kézbe a marsallbotot, és ők tanítsák az otthoniakat, akik még maguk is csak kapisgálnak a szakma rejtelmeihez.

16