Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 11. szám - SZEMLE - Tüskés Tibor: Valóságközeiben (Korunk évkönyv; Ember és város; Miskolczi Miklós: Város lesz csakazértis…; Enyedi György: Falvaink sorsa; Várostalan falu)
Az újkori magyar városfejlődés sajátos „képletét” jelentik az ún. „zöldmezőre” tervezett, „csinált” vagyis korábbi városi-kisvárosi múlttal nem rendelkező városok. Létüket a szocialista iparfejlesztésnek, a népgazdasági tervezésnek, az elhatározásnak, a puszta helykijelölésnek (esetleg a másodszori helykijelölésnek!) köszönhetik. Közöttük is megkülönböztetett figyelem illette meg, s már születése óta legendák vették körül Sztálinváros—Dunaújvárost. S ha a szociográfus figyelem ma is feléje fordul, és múltját, negyed- százados történetét, lakóinak életmódját, szellemi igényeit, a termelőmunka jellegzetességeit valaki könyben örökíti meg, akkor biztosak lehetünk, hogy a megrajzolt és fölmutatott kép másutt is érvényes tanulságokat hordoz. Az ilyen városokat szokták szocialista városoknak nevezni. A jelzőben kétségtelen nem kis eufémizmus lappang. Mert ha a várost nemcsak a termelőmunka jellege, az iparszerkezet, az államosított termelőeszközök minősítik, hanem az életviszonyok, az életforma, az emberközpontú társadalomszerkezet is meghatározzák, akkor bizony csak jókora fenntartással ajándékozhatjuk a jelzőt már ezeknek a városoknak. S egyébként is: a szocializmust építő társadalomban hogyan sajátíthatja ki a szocialista jelzőt néhány város! Nem az egész társadalomnak, minden településformának, városnak, falunak és tanyának kellene ezt az óhajtott minősítést megcélozni és megszerezni? E gondolatok fölötti törpengésre kitűnő alkalmat ad Miskolczi Miklósnak a Magyarország felfedezése sorozatban megjelent Város lesz csak- azértis ... című, Dunaújvárosról szóló könyve. A szerző gazdag helyismerettel rendelkezik (évekig volt újságíró a városban, s könyvét is ott írta meg), s elméleti téren is fölkészült az elemzések és általánosítások megvonására. A könyvben három „réteg” illeszkedik egymáshoz: a személyes impressziók, apró villanások, élmények rétege; a különféle forrásból származó dokumentumok, főként magnetofon-interjú részletek, ügyesen montírozott párhuzamos életrajzok; valamint a szerző elméleti következtetései, elemzései. Szociográfia-írásunk általános helyzetére is fényt vet, hogy legnagyobb erővel, katartikus hatással a szociográfiai irodalom klasszikus hagyományaival ellentétben — nem az íróilag megformált fejezetek, hanem a dokumentumok rendelkeznek. A könyvben például a dunaújvárosi „szellem napvilágáról” kapunk személyes impressziókat, kapunk andalítóan szép (s nem titkolt iróniával megformált) képet, megismerünk nyugtalanító jelenségeket, végül olvashatjuk a szerző — a feloldást a jövőbe vetítő — „pozitív kicsengésű" sommázatát, de talán egyetlen megközelítési mód sem olyan döbbenetes, leleplező és föl kavaró erejű, mint egy, a város szellemi életéről rendezett vita magnetofonszalagról átírt szövege. Miskolczi végigülte a vitát, és elfáradt. Majd a szöveget a papírról újraolvasta, és — mint írja — „mintha szomorú lettem volna tőle”. Az olvasó a fejezet végén nem „mintha” és nem „volna”, hanem — egyszerűen — szomorú lett. Ez a két többletszócska mintegy jelzi azt a distanciát, ami a személyes elfogódottsággal küzdő, alkalmankint hűségnyilatkozatot tevő, lokálpatrióta elfogultságot — ahogy egyik kritikusa írta: a „megszépítő közelséget” — (az író alapállását) és a tárgyilagosságra törekvő kívülálló szkepszisét (aki egy nem-dunaújvárosi szemével néz körül a városban) bizonyára ma is elválasztja. A kötet mindhárom rétegében érvényesülő nagyobb ökonómia és takarékosság, terjedelmi-tartalmi tömörítés ugyancsak erőteljesebbé tette volna Miskolczi munkáját. „Mások nevében mondon hát, hogy a történelmi kényszerűség bizonyos konzerválása nem szerencsés dolog” — írja egyhelyütt. Nagy igazság ez, s ennek konzekvenciáit nemcsak a fiatalok társadalmi térnyerésével kapcsolatban, hanem egyebütt is le kellene vonni. Miskolcz könyve legjobb fejezeteiben — Dunaújváros ürügyén — a szocialista városfejlődés érdekében felelősséget ébreszt, elhatározásra és cselekvésre ösztönöz. Könyvének végső következtetése pedig („A sztálinvárosi romantikával már nem lehet betömködni a szocialista demokrácia szövetén támadt lyukakat”) arra sarkall, hogy ennek a manapság sokat emlegetett fogalomnak, a szocialista demokráciának a tartalma, minősége, jelene és perspektívája ugyancsak megérdemelné az önálló szociográfiai vizsgálatot. Akár Dunaújvárosban, akár másutt. Akár városban, akár falun. Mert az újkori urbanizáció felgyorsult üteme, növekvő hatása nemcsak a már meglevő vagy ú- jonnan kinevezett, csinált városokon, hanem a kisebb települések életében is megfigyelhető. A régi, a magángazdaságon és a családi termelőközösségen alapuló falu nálunk eltűnt — ezt kézzelfoghatóan érzékeljük. De milyen lesz a jövő! Ezt kérdezi Enyedi György is Falvaink sorsa című, a Gyorsuló idő sorozatban megjelent könyvében. A kérdés fontosságát kiemeli, hogy a mai városlakók nagy része nálunk a közelmúltban falusi volt, az ország lakosságának mintegy fele ma is falun él, s az ország teljes területének mintegy 90%-a falusi térség. A tárgyilagosságra törekvő, a megközelítésben főként társadalmi-gazdasági és földrajzi szempontokat érvényesítő szerző szakterületének kiváló művelője, negyedszázados kutatói múlttal és gazdag külország! tapasztalattal rendelkezik. Vegyük mindehhez, hogy Enyedi elegánsan, közérthetően, mindvégig irodalmi igénnyel adja elő mondanivalóját, ismételten bebizonyítva, hogy szakmai, gazdaságföldrajzi kérdésekről is lehet szuggesztíven és eredeti módon beszélni. Alapfogalmakat tisztáz, az övétől eltérő véleményeket korrektül kezeli, az adatokat eredeti módon értelmezi, s tekintélyt hordozó döntéseket (pl. a településhálózat-fejlesztési koncepcióban olvasható megállapításokat), dogmatikus nézeteket kritizál. Okkal érzi a recenzens: a tanulmány címében jelzett kérdésről ritkán olvashatott ennyire meggyőző és egyetértésével, 78
