Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 11. szám - SZEMLE - Tüskés Tibor: Valóságközeiben (Korunk évkönyv; Ember és város; Miskolczi Miklós: Város lesz csakazértis…; Enyedi György: Falvaink sorsa; Várostalan falu)

saját tapasztalataival talál kozó írást. Melyek Enye- di György könyvének fontosabb következtetései? A városlakók növekedése törvényszerű jelenség (például magasabb fokú oktatást csak a város adhat), de élni és dolgozni városban is, falun is lehet, sőt kell. Falu sokféle van, s a települést mindig „táji sajátosságaival együtt” kell nézni. A falu társadalma az elmúlt évtizedekben drámai — az ember alkalmazkodó képességét is gyakran próbára tevő — változásokon ment át. A falut fejleszteni kell: innét ingázik egymillió ember, itt él a magyar munkásosztály fele. Afalu népességének csak mintegy 40%-a végez mezőgazdasági munkát; a falu egyre inkább csak lakóhelynek, a várostól csak funkciójában eltérő települési formának tekinthető. Elfogadhatatlan az a nézet, amely a falusi településeket és társadalmat eleve elmaradottnak, korszerűtlennek ítéli. Felelőtlenség aprófal- vaink elnéptelenedésének siettetése. A fejlett infrastruktúra nem városi kiváltság. A falusi lakosságot is megilleti az alapellátás. És újból és egyre fokozódó hangsúllyal: a területi életkörülmény-különbségeket az elmaradott helyek fejlesztésével és nem magára hagyásával kell kiegyenlíteni.

Aligha valószínű, hogy a Fülöpszállásról írt szociográfia, a Forrás könyvek sorozatban publikált Városfalán falu szerzői, Bánlaky Pál, Mózes Lajos, Temesi Ferenc és Varga Csaba terepbejárásuk előtt ismerték volna Enyedi György kéziratát, s az sem valószínű, hogy Enyedi támaszkodhatott következtetéseiben afülöpszállási vizsgálat eredményeire. Mégis ritkán vehet kézbe az olvasó egymás után két könyvet úgy, hogy ennyire érezné kölcsönösségüket, egymást erősítő kapcsolatukat, gondolati egységüket. Amit Enyedi elméleti következtetéseiben megállapít (s amit a Városfalán falu utószavában, szerkesztői tűnődésében Hatvani Dániel tömören összefoglal), azt afülöpszállási „team” egyetlen alföldi településről készített rajzával nagyvonalúan igazol. Pedig a négy szerző — bár közös vállalkozásra szövetkezett— nem követ közös hipotézist, s nem alkalmaz egyöntetű vizsgálódási módszert. Bánlaky a statisztikai adatokra koncentrál, valamint a falu „szerepkereső” értelmiségét mutatja be a személyes benyomásokon alapuló általánosítás módszerével (s mintha a valóságosnál, a kötet más fejezeteiben olvasható interjú-részleteknél derűsebb képet rajzolna); Temesi viszont csak nyers vallomásokat közöl főként a faluban élő fiatalok szájából (s módszerének hiányosságát is bevallja, amikor azt írja: „A tanulságok leszűrését most — és a továbbiakban is — az olvasóra bízom”). Mózes a fülöpszállási termelőszövetkezet múltjáról faggatja az embereket: az idézetek jobbára csak arra jók, hogy az emlékezet működésére, mechanizmusára, a múlt megszépítésére, anekdotává kerekítésére adjanak példát (jellemző, hogy ugyanazt az eseményt hányféleképpen beszélik el az emlékezők). A kötetben a legelmélyültebb tanulmánnyal Varga Csaba van jelen: a szociográfiaírás kétféle módszerét, a vélemények idézését

és az elemző-értelmező megközelítést neki sikerült egységbe foglalni: az idézetek frappánsak, a faluról rajzolt körkép írói igényű, a következtetések okosak, elgondolkoztatóak, Enyedi György megállapításával egybevágók. Talán csak az a kérdés marad vizsgálatlan a kötetben — aminek fontosságára pedig éppen Enyedi tanulmánya hívja föl a figyelmet —: milyen viszonyban van Fülöpszállás környezetével, a településhez tartozó tanyavilággal, valamint azokkal a szomszédos városokkal, amelyeknek vonzáskörzetébe tartozik. A vállalkozás, az a mód, ahogy a négy fiatal szociográfus egyetlen magyar faluszociográfia elkészítésére szövetkezett, s az eredmény, amelyet a kötet demonstrál, mindenképp figyelmet érdemel, s kellene, hogy hasonló kísérletre ösztönözzön másokat. Vajha nemcsak a városból érkező „Szakállas”, „Bajuszos’, „Pipás” és „Nagyhajú” végezne ilyen munkát, hanem maguk a települések értelmiségi rétegében születne elegendő vállalkozó kedv és elhatározás.

Város vagy falu? — kérdeztük a bevezetőben. A könyvek tanulságaihoz a recenzens személyes tapasztalatait is hozzáadhatja. Bejárva Európa tágas tereit láthatott „isten háta mögötti” svájci parasztházat, tanyát, ahol a legapróbb mezőgazdasági munkát is gép végezte, az ablakokban virág habzott, s a gazda az istállóban használt gumicsizmát az épület egyik, külön e célra épített földszina ti helyiségében cserélte arra a cipőre, amelyben - lakásba lépett, s láthatott párizsi, ötemeletes, a századelőn épített, „modern” bérházat, ahol nem volt lift, s csak a mai lakó alakította ki a fürdőszobát, mert még a közelmúlt időben is — ahogy Bölöni írjaaszázadeleji Párizsról —„fürdőembert kellett kéretni, hogy jöjjön felállítható fürdőkádjával, lepedőivel és masszírozójával”. Melyik hát a korszerűbb települési forma: a város vagy a falu? Igen, vizsgálhatjuk a településformákat társadalmi-gazdasági, földrajzi, néprajzi, törénelmi, településföldrajzi, építészeti, esztétikai szempontból, számos szaktudomány, az államigazgatási jog, a településtudomány, a statisztika, a népességtudomány, a szociológia, a közgazdaságtan oldaláról, végülis döntőnek az látszik: az adott településformán az ember hogyan él, milyen az emberi életminőség? S ehhez kapcsolódik az a kérdés is: mitől válik szocialistává egy város vagy falu? Aligha a nagyságtól, a lélekszámtól, a múlttól, az infrastruktúrális ellátástól (ezekben akár le is maradhat); döntőnek a társadalmi-emberi érdekek előtérbe állítása és a hosszú távú döntések szem előtt tartása látszik. Nem a nyugat-európai urbanizációs folyamatot és városfejlődési modellt kellene jól-rosszul megismételni, hanem annak tapasztalatait, tanulságait fölhasználva, az olcsóbb, de hosszú távon ráfizetéses megoldások elkerülésével, a vállalati-ágazati érdekek, a csoportérdekek leküzdésével a társadalmi-emberi érdeket kellene bármelyik településformában előtérbe állítani és érvényesíteni.

TÜSKÉS TIBOR

79