Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 11. szám - MŰHELY - Egy szabálytalan pálya nem teljesen rendhagyó tapasztalatai (Zám Tibor válaszol Hatvani Dániel kérdéseire)
később Pünkösti Árpád Simon István szülőfaluján, Bazsi példáján szemléltette ezt a hanyatlást és halódást. Általában az időszerűségüket vesztett témák súlytalanok és hang- súlytalanok. Ilyen például a „cigánykérdés”, amellyel túlontúl is sokat foglalkoztak már (rók, rádiósok, filmesek, tévések, újságírók. Ám még mindig keletkeznek írások ebben a témakörben. Némelyik közölhető is volna, de minek. „Lerágott csont”, szoktam ráírni rovatvezetőként a véleménykérő lapokra, amivel nem állítom, hogy a cigánykérdés megoldódott vagy nyugvópontra jutott. Zárómondatul a hangsúlyos és mellékes témák kérdéséhez egy naturalisztikus szólásmondás kínálkozik: „Mester kezében a szar is arannyá válik, míg kontár kezében az aranyból is szar lesz.” A Szeszmesterek utószavában egyebek közt ezt írtad: „A szociográfiának bealkonyodik honunkban, a társadalom úgymond annyira közömbössé válik a saját hibái iránt, hogy már a hibáinak és tökéletlenségeinek emlegetésére sem reflektál.” Ha tényleg van hanyatlás, annak jegyei egyedül a reagálás hiányában lelhetők fel? A társadalom fogalma itt milyen értelmezést kell, hogy kapjon, milyen körre terjed ki? Mélyebb okokat, okozati összefüggéseket nem érzékelsz? Nem szoktam idegen toliakkal ékeskedni, de az eredetileg Végh Antaltól származó prognózis teljesülni látszik. írótársamtól függetlenül, de vele egyidőben jutottam a felismerésre, amelyet tapasztalataim igazoltak. A borhamisítási perben a vádlottak és a védők gyakran mondottak kompromittáló dolgokat a rangjukra, hírükre sokat adó borforgalmazó cégekről de a mószeroltak nem siettek tisztára mosni magukat. Az érdekeltek közömbössége és a társadalom jobbítására való írói törekvés között kell, hogy legyen valami ok-okozati viszony. A reagálás hiánya azonban a hanyatlásnak nemcsak az oka, hanem a szociográfia válságtünete is. Tünete annak, hogy a gazdasági, közigazgatási, művelődési és egyéb, de főleg politikai intézményrendszerek fejlődésüknek jelenlegi szakaszában nem hasznosítják a változó valóságból érkező jelzéseket annyira, mint amennyire lehetséges és szükséges volna. Márpedig az irodalmi szociográfia politikai értékének devalválódása a műfaj létjogosultságát teszi kérdésessé. Senkit se tévesszen meg, hogy némely szociográfiákat nagy példányszámban és kétszer-háromszor is kiadnak. Az olvasók táborának gyarapodása se tévesszen meg bennünket. Talmi ez a ragyogás, és nem valóságos ez az érték, mert a szociográfia jelenünkben a megszépítetlen valóságra éhes állampolgárok — nemcsak értelmiségiek — szellemi tápja, ünnepi eledele, amely üdítőleg hat a hétköznapok szervezett agymosása és manipulálása által elernyesztett tudatra. Egyfajta sajátos szolgáltatást végzünk, amely se túlbecsülendő, se le nem becsülendő; igazi dolgunk nem az észlelt torzulások megmutatása, az elhibázott tettek kritizálása volna a kész tények elé állított ember szerepére kényszerítve; igazi dolgunk a forrongásban levő állapotok elemzése, vagyis a döntések tökéletesítésén való munkálkodás lenne, vagyis a cselekvő résztvétel, amire elődeink példája, a nép és a nemzet boldogulásáért belénkoltott féltés és felelősség kötelezne bennünket. „Az írók az emberi lélek mérnökei” — mondotta Sztálin. Ha Lenintől származna ez a szép metafora, én is tovább folytatnám a mondókámat. Fejtegetésedből arra kell következtetnem, hogy a szociográfiát nemcsak elkötelezett, de kormánypárti műfajnak is tartod. Ez a legtermészetesebb, ezen soha nem vitatkoztam. Huszár Tibor a Forrás idei májusi számában írott tanulmányában igen pontosan fogalmazza meg a kormánypártiság lényegét, Darvas József korábbi megnyilatkozására hivatkozva. Azt is elmondja ugyanakkor, hogy a szociográfia akkor válik igazán gyanússá a rendszer számára, amikor annak struktúrái merevednek meg. Más alkalommal, még 1972-ben, az akkori fiatal prózatermésről írtál széljegyzetet a Valóságba. Idézlek: „A hagyománykövetés hagyományát fiatal 72
