Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 11. szám - VALÓ VILÁG - Pünkösti Árpád: Isten útjai
PÜNKÖSTI ÁRPÁD VALÓ VILÁG ISTEN ÚTJAI — Pénteken Lehotka Gábor adott nálunk hangsersenyt — mondja A. János evangélikus lelkész a vörös drapériás asztalnak támaszkodva. — Tíz perccel a kezdés előtt bekopogtatott a harangozó, hogy keresném elő a templom hátsó ajtajának a kulcsát, mert több párttag is szeretne eljönni, de a párttitkár megtiltotta nekik. — A megyei kulturális titkár összeharapja a száját, a pap pedig folytatja: — Nem tudom, titkár úr, önöknél hogy van, én arra biztatom a híveket, hallgassák csak meg a kollégáimat is, községünk párttitkára viszont csak a templom előtt járt le s fel kocsival, hogy lássa, ki jön el, ahelyett, hogy beült volna ő is, hiszen egy kollégája, a Zeneművészeti Főiskola párttitkára játszott az orgonán! Z. Dénes kényszeredetten nevet és megkérdi a papot, hogy azért a népfront jelöltjére szavaz-e a szünet után, aztán magával vonszol afolyosóra: — Ezek hülyítenek meg! A párt meg a kormány töri magát, hogy minden vitás kérdést tisztázzon az egyházakkal, ez az ökör meg Bach ellen hadakozik! — Mért nem mondtad ezt el a lelkésznek? — Azt hiszed, nem tudja? Meg épp egy papnak valljam be? — Azt hiszed, nem tudja? Z. Dénes hátba vág: — Na, te okos: egy párttag építész tervezhet-e templomot? Nem érted? A tervező vállalatnál fegyelmit adtak egy ipsének, a Martin Luther King imaház tervezéséért! Na? — Te, Dénes, adtak már valakinek fegyelmit rossz házért, ronda lakótelepért? — Jó kérdés! — Megszólal a hangszóró, folytatódik a jelölőgyűlés, elindulunk befelé. — És a te papod — kérdi még Dénes —, levette már a reverendát? — Csak amikor a pulykafarmra megy — felelem csodálkozva, hogy Dénes még mindig emlékszik a „papomra”. Mennyből az angyal Moszkvában Több mint tíz évvel ezelőtt, amikor még a Népszabadság munkatársa voltam, a szerkesztőség IBUSZ-útra küldött Moszkvába. Volt a társaságban egy hozzám hasonkorú fura fickó: mozdulataiból egyaránt áradt az élhetetlenség és az életrevalóság; mint aki börtönből szabadult, vagy netán valami titkos szekta hittérítője. Nem tudtam hová tenni, különösen hogy Moszkvában, öreg bolsevik szobatársával együtt vendégül látta őt is akkori nagykövetünk. — Mi a foglalkozása? — kérdeztem meg végül N. Gézát. — Bányász vagyok. — Hány kalóriás a szenük? — Nem tudom — felelte, ami szerfölött gyanús volt, mert a bányász, ha az anyja nevét el is felejti, a fűtőértéket nem, mivel azután fizetik. N. Géza a búcsúestén is idősödő hölgyeinknek tette a szépet, szájharmonikázott, énekelt velük, és amikor elfogyott a pezsgő, és elfogyott a társaság, odajött hozzám: — Mért nem énekel? — Nem tudok népdalokat — hazudtam. 59
