Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 11. szám - A Szovjetunió kisebb népeinek irodalmából, folklórjából - Suki Mária: Legendák a nartokról (Oszét népi eposz)

Mint Ozirisz Egyiptomban, Gilgames Babilonban, Odüsszeusz, Héraklész és Orfeusz a görögöknél, vagy Vejnemöjnen a Kalevalában, Szoszlan is beutazza a Halottak Birodal­mát, és végignézi, hogyan bűnhődnek, vagy dicsőülnek meg az emberek — ki-ki érdeme szerint —a másvilágon. Figyelemre méltó, hogy ugyanezt a népi hiedelmet, ugyanilyen aprólékosan és elevenen feldolgozta Koszta Hetagurov is, az oszétok első nagy költője Temetőben című gyönyörű versében. Az eposz másik kedvelt alakja Batradz, Uryzsmag testvérének, Hamycnak a hátából született fia. Érdekes, hogy míg a Szoszlan-ciklus totemisztikus remineszcenciákat is hordoz — Szoszlánt például farkastejben edzik meg —, addig a Batradzról szóló törté­netek már egységesen a vaskorra utalnak: őt már a kovácsisten, Kurdalagon műhelyé­ben edzik acélossá. A Batradz-ciklus egyik legnépszerűbb epizódja a hős vérbosszúja apja haláláért, ami a patriarchális nemzetségi társadalom klasszikus motívuma. Itt talál­kozunk ugyanakkor a nartok csodálatos serlegével is, az uacamongával, vagy narta- mongával, amely magától emelkedik a legkiválóbb hős szájához. Ehhez hasonló serlegről olvashatunk Hérodotosznál a szkítákkal kapcsolatban. A szkíta—alán valóságból szár­mazhat Batradznak az a cselekedete is, amikor trófeaként viszi el a megölt Sajnag-aldar jobb kezét Satanának. Szintén Hérodotosztól tudjuk, hogy a szkíták levágták minden századik fogoly jobb karját .Mindezek a párhuzamok szép bizonyítékai az eposz szkíta mitológiai és történelmi gyökereinek. Batradz halála, csakúgy, mint Szoszláné, Uacilla istennel, egy új istenséggel vívott harcban következik be. Ez a tény, valamint haragvó természete ad lehetőséget Abajevnek arra, hogy Batradzot a pogány viharistennek tekint­se, Uacillát pedig Illéssel azonosítva az új viharistennek, és így küzdelmüket két korszak egymást váltásának. Syrdont, a nartok rossz szellemét kíméletlen nyelvű, mindenütt ellenségeskedést szító, ravasz kópénak ismerjük meg, aki azonban segíteni is tud a nehéz pillanatokban. Gonosz tréfáival sok bajt okoz a nartoknak, de éppen ezzel ad megismételhetetlen humort is az eposznak. A ciklus egyik legfontosabb epizódjában mély szimbolikájú ese­mény történik az életében: fiait Hamyc megöli, és ekkor Syrdon fájdalmában fiai csont­jaiból és ereiből hangszert alkot, a tizenkéthúros fandyrt, az oszétok „líráját”, és a nartoknak ajándékozza. Ekkor a nartok maguk közé fogadják a társadalmukból ki­rekesztett bajkeverőt. Mindezek mellett azonban része van Syrdonnak minden rossz­ban, Szoszlan és Batradz halálában is. Az Acamaz-legendában Orfeusz és Vejnemöjnen rokonával találkozunk, a csodálatos énekessel és zenésszel, aki furulyajátékával elbűvöii a természetet. Dalával nemcsak az évszázados gleccsereket indítja meg, hanem meg­nyeri a gyönyörű Agunda kezét is, és házasságukat mint tavaszünnepet üli meg a nép. Az eposz a nartok pusztulásával fejeződik be. Amikor már nincs kivel harcolniuk, helyesebben, amikor megbomlott a harmónia az isteni, az emberi és a természeti világ között, a nartok, akik dicsőséges életükben egy asztalnál ültek az istenekkel, az istennel (valószínűleg a keresztény istennel) akarják összemérni erejüket. Abajev szerint — mint már említettük — a nartok, különösen Szoszlan és Batradz küzdelme az istennel, illetve haláluk, két korszak, a pogányság és a kereszténység harcát szimbolizálja. Törté­nelmi alapja ennek a harcnak feltehetően az, hogy a kereszténység bevezetése nagy megrázkódtatást jelentett az alánok—oszétok életében, teljesen soha nem is hódoltak meg előtte. A harcban az újfajta istenség győzedelmeskedett ugyan, de a pogány hősö­ket dalba foglalta a nép emlékezete. A szükségszerű vereséget pedig hősi erénnyé emelte a népi epika: az isten által felajánlott két lehetőség közül ugyanis: örök élet, vagy örök dicsőség, a nartok az utóbbit választották, mondván: a dicstelen életnél jobb a dicsőséges halál. 0 I0‘ G. Dumézil: Oszetinszkij éposz i mifologija, Moszkva, 1976. 54

Next

/
Oldalképek
Tartalom