Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 1. szám - SZEMLE - Szekér Endre: Takáts Gyula: Vulkánok, fügefák
dést és fájdalmat, amely méreteiben mélységeiben már nem is emberre szabott. A Móricz Zsig- mondnak megírt levél pedig mélytüzű vallomás arról, hogy milyen írói hagyományokhoz kötődik legszorosabban. Az én életem története — írja Horváth Teri könyve címe alá. Szándéka mégis az, hogy generációjáért emeljen szót. Nagy időket megért nemzedék Horváth Teri korosztálya, országunk, nemzetünk sorsát fordítókat. Az első lépéseket az új társadalommal együtt tette meg. Mi történt velük egy emberöltő elmúltával? Talán közelinek tűnik, mégis történelmi távlatú már ez az idő. Számonkérés, figyelmeztetés és intés, mert a könyörtelenül szaporodó fejfák súlyos tragédiákat takarnak. De szükségünk van a személyes sors tanulságaira is. Küldetéstudatára, az életért perlekedő hitére. Az önmegvalósításhoz bátorságra, az alkotó teremtő munka adta boldogság tudatára; „Én elmondhatom, hogy boldog vagyok. Azt csinálom, amit szeretek, amiért születtem — így hiszem.” (Szépirodalmi, 1978) BOGNÁR ZOLTÁN TAKÁTS GYULA: VULKÁNOK, FÜGEFÁK „Lírámban a valóság az a repülőpálya, amelyről indulni tudok. Hogy innen milyen távolságra és milyen magasra száll, és onnan mit lát meg, és mit hoz magával a vers, ez már minden költészet lényege” — vallotta egy ízben Takáts Gyula. Most költői életművének több mint ötszáz oldalas gyűjteményét, a Vulkánok, fügefák címűt olvasva visszatekinthetünk pályájára, figyelhetjük alkotói arculatának vonásait. Valóban a valóságot tekinti „lírai repülőpályájának”, kiindulópontnak. Alapvető tájélménye: a Balaton, becehegyi házának környéke, a „türkisztestű” hegyek, a somogyi vadon, a gesztenyefák lombja, a szürke hínárok, a hársfa illata stb. Szinte Csokonait, a Rousseau módjára a természetbe menekülő költőt idézi. De Takátsnak a természet nemcsak a magány oldása, hanem a közösséggel való azonosulás lehetősége is. A takátsi tájban földközeli emberek élnek: vincellér, Dani János, szomszéd gazda, pásztor és mások. A sokat emlegetett „idill” élménye ellen maga a költő tiltakozik: „— Présház idill? .. — Neked adom !/Mint vádlott lógsz e vonalon . .” (Szikla ormon). Az a véleményünk, hogy igazságtalan a Takáts Gyula költészetét jellemző „idill” emlegetése. Hisz a költő természet-élményét átszínezi — a versek képanyagát, támpillé- reit, tájélményét túllépi — a gondolati-medita- tív elem, s az ebben rejlő benső dráma. Hisz, ahogy Babits sem tudta „bekeríteni házát”, elzárni magát a világtól, Takáts sem képes erre. „Világi iszonyú özön” emeli, tudja, hogy a „Bárka is közös”. S A Heszperidák kertjén innen című, a hetvenes években írt negyven versből álló ciklusában a görög mitológia csodaszép kertjére utalva, a csendből és a fényből titkon sejlő gondolati kérdésekre felel, együtt látja a közeli és a távoli világot, a részt és az egészt.” Születés előtti lényünk és / halálunk utáni arcunk együtt fénylik ..írja. A tájból jövő ezernyi üzenetből kiszűri olykor a „bukdácsoló” reményt, máskor a borzongató s természetes halált. S ez összefüggésben van a költő idő-élményével: „Elszáll az idő, mint az illat”, jegyzi meg a Somfanyar idill-ben. Sohasem tudja felejteni az évszakok könyörtelen változását. A Vízitükör című verskötete került kezembe először 1955-ben, melyben a kettős oldalakon Takáts versei és Egry József rajzai feleseltek egymással. Ma sem tudom elfelejteni a versek és rajzok vízitükrét. De a találkozás nem volt véletlen. „Festőnek készültem. A tárgyak és a világ megváltoztatják az embert—” vallotta. Fodor András fejtegeti azt Takátsról — szeretett volt tanáráról és mesteréről — írva, hogy Egry festészetéhez hasonlóan ő is a környező világ tárgyain, a felszínen túljutva a „vállalt, megélt időn, természeten át nyilatkozó, képlékenységében is konkrét emberi lényeget emelte törvénnyé.” A Mert a dolgok és a tárgyak című versében épp az emlék kapcsán, a tópart látványán merengve fogalmazza meg, hogy e tárgyak minket is és mindent átadnak a világnak, megőrzik a jelen pillanatát, valóságvillanását a jövő számára. Itt utalhatunk a korai versek impresszionista lágyságára, színeire (pl. a Balatonparton soraiban: „fehér szirom”, „kék víz”, „zöld szittyó”, „lila leplek”, „sárga csodák”, „fekete bárkák”, „bordó nádasok”). Közel áll a képzőművészethez: hideg tűvel dolgozik, pásztorkarcot készít, szobrot formál, freskó-verset ír. Egyoldalúnak tarthatjuk azt, ha Takáts költészetének csupán klasszikus gyökereiről szólunk. Itália és Görögország valóban megihleti: a Knósz- szosz romjain című nagy versében Tiresiast keresi, Circet, s itt tágul ki világa, Európát érzi közel magához. S a vissza-visszatérő Berzsenyi alakja mellettfigyeljünkfel a kortársaihoz is ezer szállal kötődő költőre. A Kháron ladikjánt író Illyés Gyulának küld verset (Míg csipog és tátogat), kezet fog Borsos Miklóssal (Nem szemünk, lényünk), költő-barátját siratja (Bacchus és Deve- cseri), a vigasztaló Múzsához szól Dsidát és József Attilát idézve (Néma délután). A „hasznos szépség” esztétikáját vallja a költő, mint Kenyeres Zoltán is utalt rá. S ezen túl is lépve olykor, a természet és a tárgyak vonzásában élő költő kitör szokott köréből. Az 1947-ben megjelent Se ég, se föld című kötetének záróversében, Az emberekhez címűben József Attila emlékét idézve így ír: „Az ember lelje végre meg / az eszmék s népek 89
