Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 9. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (IX.)
Szinte minden évben feltűntek a rác martalócok is, de pusztító és emberirtó támadásaikat a jól szervezett védelem néha elhárította. Ha azonban nagyobb létszámú csapatok érkeztek, szinte tekintet nélkül, hogy magyarok voltak-e vagy idegenek, barátok-e avagy ellenségek, legbiztosabb volt a menekülés! Később azonban már ez sem segített, mert a 18. századtól kaszárnyák híján a házaknál szállásolták el a katonákat, egy- egy ilyen megszállás felért egy sáskajárással! A mezővárosok szolgáltattak igazságot is, ezenkívül iskolát tartottak fenn, fizették papjaikat és deákjaikat. Polgáraik felett a szokásjog alapján ítélkeztek, mégpedig kezdetben feltűnő szigorral: pl. az istennel gyakran és botrányos módon káromkodó emberek nyelvét kivágták, esetleg a bűnöst le is fejezték, hogy — mint azt egy kiskunsági indoklás mondja — a haragvó isten a népet „bosszúálló csapásával meg ne büntesse.” A házastársi hűtlenséget komolyabb esetben fejvesztéssel büntették, ha azonban a sértett fél megbocsátott, akkor „csak” vesszőztek. Mivel a félrelépést bizonyítani is kellett és tanúk híján legtöbben tagadtak, ilyenkor éppúgy tortúrázhattak, mint a boszorkányság vádja esetén is. A cserfes asszonyokat is megvesszőzték, de pl. egy „javíthatatlan” szegedi kofát azzal fenyegettek meg, hogy az ura hátára kötve vesz- szőzik ki a városból. Azt a molnárt vagy péket pedig, aki lisztet lopott, a szegedi tanácsháza előtt megszégyenítésül faszamárra ültették: kisebb vétség esetén Tiszába való megmerítéssel fenyegették meg őket. A családfő feleségét és gyermekét megverhette, a gazda is gyakran ezzel regulázta szolgáját. Kemény, nehéz élet és korszak volt ez! Ámde elődeink mégis helytálltak: nyelveket tudtak és követségekbe jártak, mozgalmasabb időkben Bécstől Isztambulig is, olykor hetenként, sőt két-három naponként; a változékony viszonyok, állandó villongások és a túlhajtott követelések idején is rugalmasan alkalmazkodtak, kibírták a háborúkat, az árvizeket és a pusztító járványokat is, biztosították az élet folyamatosságát. A mezővárosok a török után is tovább fejlődtek, határaikat bérbe adták vagy más módon hasznosították Tőként a tartósan birtokolt, várostól, távolibb határrészeken alakultak ki a tanyák, melyek voltaképp a mezővárosok tartozéktelepülései. Bár kialakulásuk útja sokféle, a településformák és a típusok is eléggé változatosak, a tanya alapjában véve mégis kisparaszti farm: a birtok és a lakóhely, valamint a (családi) munkaszervezet egységes. A tanyák fokozatos sűrűsödése párhuzamos a magántulajdon formáinak megszilárdulásával, a mind intenzívebb szemtermelés, gyümölcs- és szőlő-, valamint zöldségtermesztés előtérbe nyomulásával. Az alföldi tanyákon mindinkább állandó jelleggel a századforduló után már 1 milliónál is több ember lakott, a nagyobb határú városok lakóinak relatív, Kiskunhalasnak pedig éppen abszolút többsége. A tanyásodás még a 45-ös földreform után is folytatódott, de a táblás nagyüzemi gazdálkodás fejlesztése óta fokozatosan felszámolódnak. Még ma is félmilliónál több ember él azonban külterületen, a tanyák a Tiszántúlon gyorsabban, a szőlő- gyümölcstermesztő Duna—Tisza közén viszont meglehetős lassúsággal tűnnek el. A tanyákat még ma is sokféle célra használhatják: esetenként ide költöznek az idősebbek, a tsz- tagok ekörül kérik ki a háztájit, és a tanyaudvaron nevelik jószágaikat, egyebütt pedig iroda- helyiségnek, raktárnak, vagy éppen munkásszállásnak rendezik be az épületeket, és természetesen sok a családi ház is. Már a régi tanyák egy része is út mentén vagy egyéb kedvező forgalmi helyzetű csomópontokon tömörült, a Nyírségben pl. bokrosán; e valamikori tanyaközpontok egy részét most tovább fejlesztették, nem egy közülük szabályos faluvá nőtt. Maguk az alföldi falvak — különösen a Duda— Tisza közén és a Viharsarokban, valamint a jugoszláviai Vajdaságban is, sokkal inkább kis mezővároskák, mintsem szabályos kisközségek, ilyenekkel inkább a kevésbé pusztult Felső-Tisza vidékén találkozunk. Akár falun, akár tanyán, akár pedig a városbarí él is az Alföld lakossága, a múltban az óriási többség paraszt volt. Csak Szeged és a hasonló nagyságrendű mezővárosok társadalma volt tagoltabb, ill. ipari jellegű (Szolnokon és részben Debrecenben is), de még e mezővárosi kisiparosok is félig parasztokként éltek, a legtöbb igyekezett földet is szerezni. A mezővárosok tehát inkább óriási parasztfalvak voltak, mintsem nyugati értelemben vett polgárvárosok, ámde mégis úgy éltek és fejlődtek, mintha „igazi” városok lettek volna: a parasztság felső, esetleg éppen városlakó rétege cívisnek (parasztpolgárnak) számított; felfelé tört, gyermekeit lehetőleg tanítana, leányát pedig igyekezett felfelé házasítani. A másik póluson viszont ott volt a nagy létszámú mezőgazdasági munkásság az állandó tartaléksereg, amely mindig kellő időben és elegendő számban is állott rendelkezésre. Aratás idején többféle értelemben is valóságos hadművelet folyt: soha nem volt zökkenőmentes a helybeli és a messze vidékről érkezett arató- részesek félfogadása, elosztása és főként dolgoztatása; már a 20 holdon felüliek is igénybe vették őket, nemcsak a nagybirtokosok, így a nyári idényben 5—600 000 ezer ember is dolgozott izzadva a végtelen rónákon, hogy évi kenyerét beteremtse. Ezek a részesek nagyszerűen megszervezték magukat, nem kellett semmiféle felsőbb utasítás és segítség, úgy álltak fel a nagy gabonatáblákon és a munkát is úgy szervezték meg, ill. osztották fel maguk között, ahogyan az az adott körülmények között a lehető leggazdaságosabb volt. A cséplőgép megjelenésével lassanként a géppel is megismerkedtek, egyre kevésbé maradtak meg parasztoknak, miként a munkaadóik sem, míg azonban egyikük a polgárság, másikuk a munkásság felé haladt. 62
