Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 4. szám - MŰHELY - Pándi Pál: Újra: Bánk, a nagyúr (Az emberi és történelmi probléma egységesítésről)
„öli meg” az egész jelenetet. S nem szünteti meg például annak a Bánk által felemlegetett mozzanatnak a helyzetjellemző erejét, miszerint évekkel korábban, amikor Elmerik (Imre) volt a király, Petur akkor is Endre oldalán állott a testvérharcban. S Bánk volt az, akit akkor is a királyhűség vezérelt. A drámai alap, a szituáció lényege azonban Petur és Bánk vitájánál is mélyebben fekszik itt. Nem csupán arról van szó, hogy Bánk egy készülő lázadás légkörében szerez tudomást Peturék elégedetlenségéről, a küszöbön álló lázadás okairól, hanem arról is, hogy a királyi házhoz hűséges, a rendet oltalmazó, a pártütést elvető Bánk súlyos belső átalakuláson megy most keresztül. Nem itt és most kezdődik ez az átváltozás, megkezdődött már ez az országjáró úton tapasztaltak hatására. Ezt hangsúlyozza az a tény, hogy a hazatérő nagyúr első szavai a megváltozott palotai helyzetre utalnak, s az ország különböző vidékein talált jajt és bánatot említik. Ennek a dramaturgiai kiemelésnek lényeges szerepe van a tragédia felépítésében. Mozgásában, döbbent és gyorsuló változásában ismerjük meg az egyéniséget, a jellemet. Ez az első közvetlen benyomásunk róla, s az egyéniség drámai intonációja — az alak lényegének hangulatát teremtve meg — mindvégig szerves egységben van a tragédia nagyurával. Éppen ezért tudunk Bánk bán első fellépéséből következtetni már arra., hogyan élt és gondolkodott a nagyúr az országjáró út előtt. Ezt a korábbi mentalitást nemcsak a bánki metamorfózis teszi „láthatóvá”, hanem Petur és Biberach Bánkot illető megjegyzéseinek sora, majd a nagyúr Gertrudishoz intézett komor beszéde: „Vak voltam én is udvarodba...” (IV. felv. 7. jel.) Ez a „Vak voltam...” arra is vonatkozik, hogy Bánk korábban nem hallotta meg az országos jajt s panaszt, s arra is, hogy ebben a vakságban nagy része volt a királyi házhoz, a királyi családhoz kapcsoló feltétlen hűségének. Aki egyrészt erőlteti a „tragikai vétség” szükségességét, másrészt tisztában van Gertrudis drámai bűnösségével, az belekapaszkodhat ebbe a vakságról tett vallomásba: íme, a nagyúr maga ismeri fel és el kései ébredését. Ébredt volna fel korábban, nem szemte- lenedtek volna el a merániak, nem mondhatta volna Gertrudis Ottónak (és Melindának) azt, am it mondott. Ám folytathatjuk így is a feltételezések sorát: ha Bánk korábban ébredt volna, talán nem lett volna az ország nagyura, vagy már korábban összeütközött volna Gertrudissal. Esetleg nem Bánk, hanem Petur bán lett volna, Bánk korai ébredését királyhűsége tette lehetetlenné, s ugyanakkor ez a királyhűség korszerű alkotóeleme a nagyúr országos felelősségtudatának, rendpárti határozottságának. Olyan történelmileg szerves tulajdonsága ez a drámai Bánknak, amelyet nem tekinthetünk „tragikai vétségnek”, de okkal tekinthetjük a tragikum alkotóelemének. Katona drámájának magvához tartozik Bánk bán nagy belső küzdelmekben, fokozatosan bekövetkező ráébredése saját korábbi vakságára. Ezt a folyamatot nem elindítja, hanem meggyorsítja és a tragédiával fenyegető személyes érintettség közegébe helyezi a Me- linda-ügy. Az alaphelyzetet tehát nemcsak az határozza meg, hogy a valóságos körülmények fokozatos felismerése és Melinda sorsának tragikus zuhanása a szükségszerűség növekvő erejével fordítja szembe Bánk bánt a királynéval. E folyamat lényegéhez tartozik az is, hogy a nagyúr e többindítékú változás közben is fenntartja álláspontját a lázadással, pártütéssel, polgárháborúval — tehát a kollektív erőszakkal szemben. Jeleztük már, hogy a királyi házhoz fűző feltétlen hűségtől az események hatására ő nem úgy szakad el, hogy a pártütést pártolja Gertrudis ellenében a II. felvonás 2. jelenetében, hanem a királynéval és a pártütés tervével is a törvényt szegezi szembe. Ez a ragaszkodás a rendhez egyre gyötrőbb ellentétbe kerül Bánk helyzetének, körülményeinek változásaival. Melinda tragikus sorsalakulásának veszélye már a II. felvonás végén eljuttatja Bánkot az erőszakot sem mellőző konfliktus lehetőségére tett célzásig. De a személyes igazságtevés, a királyné megölésének gondolata csak 57
