Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 4. szám - MŰHELY - Pándi Pál: Újra: Bánk, a nagyúr (Az emberi és történelmi probléma egységesítésről)
akkor fogalmazódik meg benne, amikor bizonyossággá válik számára Melinda tragédiája — a III. felvonás első jelenetében: ..............................................................Ha! Mely gondolat lesz agyvelőmben első zsengéjekor már meghatározás?-------Épülj fel! izmosodj meg, gondolat! — Veled épül ismét csak fel, örök lenyugtom felett, megéledő becsületem! Ám ezt követően újra és újra előtörnek Bánkból a „gondolat” megvalósítását hátráltató kételyek, s a bizonytalanság e hullámaira új és új bizonyosságok ellenhullámai terülnek. Ez a formálóelv határozza meg Bánk és Izidora dialógusát a III. felvonásban; ez is alakítója Bánk és Tiborc különösségében nagyszerű párbeszédének (3. jelenet). Felismerhető ez a hátráltatásokat létrehozó, életszerű, tehát hiteles „kitérőket” is teremtő formálóelv annak a mozdulatnak a rugói között, amellyel a megrendült nagyúr (Biberach: „Bán! őrülést mutat tekinteted!”) a normalitás irányában tett — tragédiája egy részét kikapcsoló — erőfeszítéssel Tiborcot felesége megkeresésére küldi: Tiborc! /Menj, menj; keresd fel asszonyomat, s ha meg- /találtad, úgy jöjj s várakozz reám. /Haza megytek — ott megmondhatod, hogy él/ még Bánk.” (III. felv. 3. jel.) Ebben a helyzetben a „.várakozz rám” még azt is jelentheti hogy a nagyúr zavart tudata mélyén ott motoszkáltak a készenlétre fölszólított békételenekhez intézett utolsó szavai. De újra és hirtelen (bár nem egészen logikátlanul) programot vált a fölzaklatott elme: gyermekét kell most biztonságba helyezni — ez is lassítja a „gondolat” tetté válását. Ez a lassítás életszerű, nem lazítja a drámai szükségszerűséget.S a nagyúr nem a királynéhoz siet a kis Somával, hanem—a dramaturgiai szempontból is túl hosszúra nyúlt „szabad térben” — alighanem fiát készíti föl az utazásra, bizonyára tettre sarkalló indulatok és lassító töprengések csatáival töltve ki az iszonyatos időt. És csak a Melindára rátaláló Tiborc szavai nyomán és a királyné hívó parancsára megy Bánk Gertrudis elé. (IV. felv. 6. jel.) És a véksőkig elszánt Bánkban még a királyné előtt is megvillan a lehetetlen, a megállító csoda reménye. Gertrudis „légy most /Isten, s hitesd el véllek, hogy Melinda/ Bánk bánra érdemes...” Bánk gyötrődése, vívódása, a lassító és újabb bizonyosságot követelő kételyek, az ezekkel összhangban érvényesülő kitérők nem egyszerűsíthetek le aképpen, hogy Bánk bánt cselekvésre képtelen, drámai erő nélküli, „hamletizáló” figurának minősítjük. Gyötrődéseiben változó körülményeinek és azoknak a meghatározásoknak az ütközete fejeződik ki, amelyek a Bánk-i mentalitást kezdettől fogva alakították. A fent- ről látó embernek a királyi házhoz kötő hűsége értékelődik itt át, s ezzel együtt maga a fentről látás is. Ennek elvi-erkölcsi és gyakorlati menetét fékezi Bánk szembenállása az erőszakkal, lázadással és — látni fogjuk—gyorsítja és fékezi a Melinda-ügy. Bizony, drámai helyzet, alaphelyzet ez, amely szüli a szituációkat s „kialakítja” a saját lényegének megfelelő színszerűség változatait. Bánk változási gyötrelmének felfogása nélkül nem érzékelhetjük a II. felv. 2. jelenetének igazi drámaiságát. S történelmileg hitelesen drámai ez a küzdelem: abban az elmozdulásban, amelyet Bánk személyisége hatalmas belső viaskodással végrehajt, történelmi erő, történelmi realitás feszül. Mit mondhatunk ezek után „az emberi és történelmi” probléma egységéről, illetve az egység hiányáról? Azt, hogy az úti tapasztalatok, Petur és Tiborc vádjai és panaszai egyre mélyebbre hatoló kritikai látást alakítottak ki Bánkban, amely egész valójának, a dolgok rendjéről kialakított felfogásának változását indította el. Ennek a folyamatnak az eszkalációját a dráma elejétől kezdve felgyorsítja, emberi drámáját elmélyíti Melinda ügye. Ugyanakkor Bánk bánt fékezi is a személyes emberi érintettség abban, hogy a királyné ellen támadt jogos indulatainak királyi intézkedéssel tegyen eleget. A 58
