Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 10. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (X. A Duna-Tisza köze és a Dél-Tiszavidék magyar népművészete)
szólással jellemezhetjük: az 1919-es levert forradalom után, amikor a csongrádi kubikosok esténként halomba rakták szerszámaikat, ezt mondták: — na, itt érjen benneteket a forradalom!... Ilyen és hasonló példát még több százat is lehetne idézni, de talán elegendő lesz szemlénket Kálmány Lajos (főként dél-alföldi tapasztalatain alapuló) időálló megállapításával zárni: „a nép költésébe szövi mind azt, a mi őt érdekli: dalol, mesél róla, de érintetlenül nem hagyja. Azt állítani, hogy a magyart hazája sorsa nem érdekli, nem lehet, sőt ha népköltésébe beletekintünk, azt látjuk, hogy nagyon is kiválólag érdekli . .. Senki se mondja tehát, hogy a magyar népköltés csak ideig-óráig kísérte az országos történeteket énekeivel! Kísérte az, a mióta csak megvan, s kíséri mind addig, a míg csak lesz magyar népköltés ... (Szeged népe, I. Arad, 1881. 182. old.) És tovább: „áld vagy átkoz, dicsér vagy gyaláz a nép, rettenthetetlenül teszi. Fel magasztalja az előtte kedves embereket, leteszi azt, kit megvet ... A történetírónak tehát katona- és hazafiúi dalainkat kell tekintenie, ha a népnek valamely korról szóló ítéletét akarja megismerni! ... (Szeged népe, III. Szeged, 1891. 235. old.) Névtelen és neves népművészek Az Alföld már akkor ontotta a pásztori—paraszti—kisipari művészeket, amikor a néprajz- tudomány még ki sem fejlődött, így innen viszonylag kevés kiemelkedő népművészt ismerünk. Különösen keveset tudunk név szerint is megnevezni a különféle mesterek közül, ilyen pl. a vásárhelyi Maksa Mihály tálas és Vékony Sándor fazekas, a szegedi Kaszalai Ferenc szűcsmester és sokan mások; valamivel ismertebbek a tiszántúli és a felső-tiszai népművészek, róluk a következő fejezetben esik szó érdemben. Jóval kedvezőbb a helyzet az énekesek, a verselők és a mesemondók személyét és repertoárját tekintve, mert alkotásaik egy része írásban is fennmaradt, bár éppen a tanyai verselgető parasztokról jegyzi meg Tömörkény, hogy rissz- rossz papírdarabkákra írt alkalmi (ún. megrovási és egyéb) verseik sorsa többnyire a lángok között pecsételődik meg! Vidékünkre főként a híres nótafák és a nótaszerzők a legjellemzőbbek, gazdag névsor és teljes művészi fokozat is állítható össze műveikből, de itt csak néhányukkal tudunk röviden foglalkozni. Máig emlegetik a vásárhelyi Nótás Szabó Pált (v.ö. Tinódi Lantos Sebestyén), aki pásztor, majd hajcsár volt, így messze földeket bejárt; nemcsak közvetítette és előadta, hanem esetenként szerezte is az alkalmi nótákat. Neki tulajdonítják az egyik legszebb hallgatónótát: „Nagy a vásárhelyi puszta .... amely Kiss Lajos kedvenc dala volt, továbbá több olyat is, mely bizonyosan nem az ő alkotása (pl. — Elveszett a buga bárány ...). A nép így jellemezte: „Úgy jött belőle a vers, mint az elgurított gombolyagról jön a fonál”; és így értékelte művészetét: „mély nótákat csinált. . .” Ilyen nótafák persze minden nagyobb helyen tucatjával akadtak, hírük-nevük azonban időközben elenyészett. (Közülük Pócsi Miska tréfás rögtönzéseiről és kegyetlenül rossz rímeiről vált hírhedtté.) Nem kevesebb a magyarnótaszerzők száma és hatása sem, különösen a századfordulóra szaporodott meg a táboruk. A népes galériából (Balázs Árpád, Bodrogi Zsigmond, Fráter Lóránd, Si- monffy Kálmán, Szentirmai Elemér és még sokan mások) kétségkívül Dankó Pista a legnépibb, legnépszerűbb és talán az egyik legtermékenyebb is (félezer szerzeményét ismerjük!). Nem ő volt ugyan kora legképzettebb népzenésze, sőt még- csak legjobb előadója sem, de mégis legközelebb ő került a néphez. Jó társasága volt (Cserzy Mihály, Gárdonyi Géza, Palotás Fausztin, Pósa Lajos, Tömörkény István és mások), akik biztatták, némelyikük verset írt dalaihoz, Dankó tőlük szerezte irodalmi műveltségét is. A legnépszerűbb magyar nóták többsége („Eltörött a hegedűm...”; „írom a levelem Balog Máriának”; „Künn a pusztán, Átokházán születtem...”; „Madár vígan dalol a lombos ágon . . .”; „Még azt mondják, nincs Szegeden boszorkány”; „Nem fúj a szél, nem forog a dorozsmai szélmalom ...”; „Nem jó mindig, minden este a fonóba eljárni...”; „Szőke kislány, csitt, csitt, csitt!...”; „Vásárhelyi sétatéren . . .” stb.) tőle, ill. tőlük származik. Néhány bizonytalan eredetű, népszerű dalt is neki tulajdonítanak (pl. „Most van a nap lemenőben . . .”) és bizonyosan nem tőle származó népdalokat is (pl. egy korabeli rabéneket: „Ezen a sötét éjszakán Még a holdvilág sem süt rám . ..”) E tévedés azonban szinte törvényszerű; amint Tömörkény is megjegyzi: Dankó dalai bejárták az országot és népdalként tértek vissza Szegedre! Az alföldi népi verselők és költők száma olyan nagy, hogy még futó áttekintésre sincs helyünk; előőrseik már a 18. század végétől jelentkeznek (pl. Kiskunhalason, Makón stb.), sőt fejlettebb fokon valóságos paraszti helikonok, irodalmi körök alakulnak. Á kiskunhalasi Gőzön István és Egyed Izsák pl. éppúgy versben levelezett, mint Petőfi és Arany; egyébként éppen e két költőnk és esetenként még Csokonai, jóval később esetleg József Attila volt a népi verselők példaképe. E népi verselők abban feltétlenül hasonlítottak az ún. naiv festőkhöz, hogy ihletforrásuk elsősorban saját hányatott életük volt, és rendszerint prog- ramatikus céllal (megrovás, moralizálás, honmentés stb., ill. alkalmi megrendelések teljesítése és szerepek eljátszása) verselgettek; abban viszont némileg különböztek is egymástól, hogy míg a naiv festőkre csak kevéssé hatott a hivatásos művészet, a népi verselőknek mindig volt irodalmi modelljük, sőt legtöbbször művelt pártfogójuk is. Néha igazán meglepő tudatosság jellemzi őket, az említett halasi Gőzön István mintha csak 92
