Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 10. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (X. A Duna-Tisza köze és a Dél-Tiszavidék magyar népművészete)
Goethe oly sokat említett, híres tételére (— A tehetség a lovagnak és a parasztnak egyaránt adva van ...) felelne: Szeretnék én olyan tudóssal beszélni, Ki az én pályámon költő tudna lenni!... Vidékünk külön jellemzője, hogy a századfordulótól felbukkannak a női históriások, életrajzírók is, majd utóbb a női kántorok és násznagyok, a népi verselőkről, históriásokról nem is szólva, de bizonyos megtorpanás mégis tapasztalható: a népi írók és költők (Erdélyi, Sinka, Szabó Pál, Veres Péter és mások) mégsem innen, hanem inkább a Tiszántúlról valók. (Greguss Máté krónikáját, Kádár Lajos irodalmi műveit említhet- jük.) Az ún. alkotó típusú mesemondók nagyobb része is más tájakról (Tiszahát, Erdély) került elő, bár a legelsőt Kálmány Lajos éppen a Temesközben találta: egy fiatal juhász, Borbély Mihály összesen 50 meséjét mondta neki tollba, és mintegy búcsúzásul Bálint Sándor Szeged környékén lelte meg minden idők egyik legjobb magyar mesemondóját: Tombácz Jánost. Művészete még ízig-vérig népi, de már olyan kétségtelenül egyéni jegyekkel, hogy halála után szerzői jogaiért élelmes rokonai eséllyel pörösködtek a kiadóval. A jogi útra terelődött és nemzetközi visszhangot kiváltott per azzal a megnyugtató eredménnyel végződött, ami különben a szakemberek véleménye is, hogy Tombácz művészete határeset, de még a határon innen, tehát a folklóron belül! Napsugaras házvégek (fafaragóművészet) Az Alföldön a pásztori és a paraszti-kisiparosi fafaragóművészet már a múlt század első felében felért a csúcsokra, későbbi emlékei viszont jóval szegényesebbek. Itt pl. nem nagyon ismerték a fából készült csanakokat, helyettük szarukürtöt használtak ivásra, sőt kihajtáskor még tülkölésre is. Ezeken és a lőporszarukon is az ismert forgórózsán kívül már a 17. század végén feltűnnek az emberalakok, rá egy évszázadra pedig egész jelenetek: pl. parasztház előtt munkálkodó csengőöntő (nyilván a megajándékozott) és vízimalma előtt dolgozó faragómolnár (minden bizonnyal maga a készítő), továbbá névfelirat és rigmus is. A pásztor művészet azonban nem fejlődött idáig: a vésés, karcolás maradt a fő díszítési technika, ill. mód, nem terjedt el a spanyolozás sem, ellenben csontból (utóbb műanyagból) berakásokat alkalmaztak főként ostor- és botnyelekre, ritkábban borotvátokra és egyéb készségekre is. Csak ebben jutottak el az emberábrázolásig, ámde a berakás során nem törődtek sem a kompozíció egységével, sem pedig annak arányaival, hanem tetszés szerint rakosgatták fel pl. a Napot, Holdat, csillagokat, kútágast, állatokat stb. Elsősorban az Alföldre jellemző a lófejes tam- bura, a kos-, kecske- vagy menyecskefejű duda és más hasonló megbecsült hangszerek is. Apró darabkákból rótták össze a virtuóz bográcstartó ún. kutyagerincet, könyvalakúra módolták ki a furfangos borotvatartót, hogy a gyerekek óvatlan pillanatban fel ne nyithassák: e tárgyak, valamint a Duna—Tisza közi kásakavaró díszei azonban többnyire még ékrovásosak, vésettek, tehát általában régiesek. Barokk ún. istenszem ihlette viszont a házvégeken, kerítéseken és ritkán a juhászok terelőeszközein is látható napsugaras díszeket, melyek éppúgy jellemzők a Dél-Alföldre, mint a piros paprikafüzérek is. Szolnok megyében viszont — közel a palócokhoz — nevesebb faragó pásztorok biblikus jelenetek kifaragására is vállalkoztak. Gondolkodószékek és egyéb színes bútorok Az alföldi bútorfélék és díszítményeik talán még más népi-iparművészeti produktumoknál is egységesebbek, kialakulásuk a 18. század közepétől megfigyelhető, virágkoruk az 1830—40-es évekre esik, és az 1870-es, -80-as évektől fokozatosan kiszorulnak a használatból, ill. a még megmaradt virágos darabokat is olykor egyszínűre festik. (Kalocsán éppen fordítva!) A nevezetesebb bútorközpontok egymáshoz viszonylag közel estek: Gyula, Békéscsaba, Tótkomlós, Hódmezővásárhely, Makó, Szeged és a Közép-Tiszánál Füred; ezek közül a vásárhelyi bútorkészítő műhely a legfontosabb, amely legkorábbi szakaszában Gyuláról és Komáromból egyaránt fogadhatott be hatásokat, de később önállóan fejlődött és a közeli Békéscsaba—Tótkomlós bútorstílusát is erősen befolyásolta. A módosabb parasztpolgároknál a 18—19. századi szobabelsők voltaképpen a nemesi barokk előképek paraszti utánzatai; egyes bútorok (pl. gondolkodószék, a fiókos asztal stb.) természetesen lehetnek valamivel korábbiak is és a díszítmény gyakran (protestáns) templomi eredetű. A dél-alföldi szobarend a következő: a kemencével átellenes sarokban a (fiókos) asztal, ezt közreveszi a sarokpad, a két ablak között a (tulipános, halasi szóval: kincsös) láda, felette faragott és áttört-festett rámájú tükör, a kemence felőli fal mellett (mennyezetes) ágyak; az asztal közelében, a fő helyen (a korábbi falifülkét felváltó) kis fali szekrényke: a festett téka; volt itt helye még a tálas-fogasnak, és a tükröt is körülrakhatták dísztányérokkal, a kisebb tárgyak elhelyezésében még több volt a változatosság. Csak utóbb fedezte fel Tárkány Szűcs Ernőné Bihal Ella, hogy a földes padlójú szobák homokozásában milyen változatos (és több történeti stílusréteget is magába foglaló) mértanias, virágos díszeket alkalmaztak, melyek az ünnepi látogatás első percében 93
