Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 1. szám - SZEMLE - Tordai Zádor: Bosnyák István: Ember a forradalomban, ember a soron kívül (Sinkó Ervin)
dóan jelen van a szerző egyik kedvelt témája, a régi magyar utazási irodalom. Simon Istvánra emlékezve a középpontba Radnóti Miklós és Janus Pannonius végső útjának „kísérteties egyezéséről” írt prózarészletét s a belőle született versét állítja. Jász Dezső, a katonaíró arcképét a nagy katonaköltő-előd, Zrínyi Miklós idézésével kezdi megrajzolni, tőle való sort választva címül is: „Marsnak sisakjában gilicék költenek.” Sütő András Perzsák c. írását a magyar irodalmi régiségben közkedvelt Nagy Sándor-mondához köti, említve nemcsak azt, hogy Curtius Rufus Nagy Sándorról írt művét Bethlen Gábor udvari történetírója fordította magyarra, hanem tudva még azt is, hogy a XIX. századi román író, Codru-Drágu^anu Erdélyi peregrinus c. munkájában kedves olvasmányának mondja a Sándor- könyvet. Gondja van arra, hogy Gaál Gábor meg Dienes András hagyományidézése (Szepsi Csombor-kiadás, Balassi-regény) a második világháború idején a szellemi ellenállás fegyverténye volt. Kiterjed figyelme olyan apróságra is, hogy Váci Mihály füst—ezüst rímpárja először Balassinál csendült fel. Az új magyar irodalom alkotói közül Illyés Gyulát, Galgóczi Erzsébetet, Garai Gábort, Váci Mihályt és Sütő Andrást elemzi kiterjedtebben és mélyebben Kovács, noha nem azonos igénnyel és szinten. Illyés Gyuláról két könyve (Hajszálgyökerek, Szíves kalauz), Sütő Andrásról három műve (Rigó és apostol, Istenek és falovacskák, Csillag a máglyán) kapcsán — úgy tűnik — több érvényeset tud elmondani, s főként nagyobb meggyőző erővel, mint pl. Galgóczi Erzsébetről rajzolt, igaz még 1969-ben való pályaképében. Rokonszenves az a figyelem, amellyel a határainkon túli magyar irodalom felé fordul, s csak sajnálni lehet, hogy Gaál Gábor életművének csak egy szakaszát vizsgálja, Fábry Zoltánról pedig csak „emléktöredékeket” közöl. Nem hallgathatom el a kötet összeállításával kapcsolatban azt a véleményt, hogy néhány kisebb igényű kritikai írás mellőzése egységesebbé tette volna a színvonalat. Ugyanakkor helyeslem azt, hogy a szerző néhány részletet — átdolgozva, új koncepcióba illesztve — átvett korábbi kötetéből. Ki kell térnem végül egy helyi vonatkozásra is. A kötet egyik tanulmánya Szenei Molnár Albert Kecskeméten őrzött arcképével foglalkozik. Ennek a jegyzetében Kovács feltesz egy kérdést, amelyre — úgy hiszem — itt, a nyilvánosság előtt illik válaszolnunk. A képet restaurálták, közben újabb bizonyítékot nyerve XVII. századi eredetére. A nagyközönség is láthatja a képet a Kecskeméti Ref. Egyházközség Könyvtárának Szenei Molnár Albert-kiállításán. (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978) OROSZ LÁSZLÓ BOSNYÁK ISTVÁN: SINKÓ ERVIN II. EMBER A FORRADALOMBAN, EMBER A SORON KÍVÜL A címet (vagyis alcímet) — önkényesen, de nem ok nélkül változtattam meg. A Vázlatok egy portréhoz II. mint alcím az előző kötetre utal. De Bosnyák Sinkóról szóló mostani, második könyvére már nem jó. Ebben nem vázlatok vannak és az egész sem vázlat. Több annál: tartalom szerint, műfaj szerint, módszer és gondolkodás szerint. Izgalmasabb is ez a második. Mert Bosnyák megérteti velünk Sinkó Ervin útját. Az előszóban célját jelöli Bosnyák: a Sinkó-i életmű 1916—1939 közötti időszakának vizsgálata. Az azonban, amit ezzel az anyaggal megmagyaráz, az ennél koncentráltabb: egy szűkebb korszak problémái és alakulása. 1931 a határ. Ha engedékenyebb akarnék lenni, akkor is csak 1934-ig bővíthetnék. Az optimisták megírásáig. A koncentrálás erénye abból adódik, hogy a Tanácsköztársaság és Az optimisták közötti válságból értjük meg a korábbiakat. Hogy ez a megértés tárja fel aztán a válság jellegét, az olvasóban történő „visszatérés” által. A koncentrálás ténye abból adódik, hogy minden későbbi anyag nem önmagában szerepel, nem önmagáról szól. Azt Bosnyák e válság-időnek megértésére használja és rendezi. Amit e későbbi időből idéz Bosnyák, az valójában a válság megoldását mutatja és a megoldás jellegét érteti meg. Ezek úgy szerepelnek és azzal, amit Sinkóról mondanak és nem azzal, amit velük Sinkó mondani akart. Az 1931—34 közötti idő kulcsa nem az, amit Az Optimistákban mond, hanem amit az Optimistákkal (mint egésszel) mondott s akart. Az 1934 utániakra pedig csak akkor lehet magyarázat, ha tudjuk, mi volt az, amiért Sinkó Az Optimistákkal (és más akkori írásaival) küzdeni akart. Bosnyák István tanulmányát Az Optimisták-beli Báti-t idézve fejezi be. Azzal a kijelentésével, hogy mindig is politizálni fog. Azzal, amelyben Sinkó „visszavette” 1919 utáni vívódásait, elfordulását a politikától: egy majdnem évtizednyi korszakot. Az idézettel Sinkó a vívódás idejét zárja le. A válságból kivezető vívódás problémája volt: kell-e, muszáj-e, szabad-e politizálni. És azt mondta Báti (Sinkó): igen. Az Optimisták írásában és az utána következőkben viszont más lesz a lényeg. Nem a politika szükségességének állítása, hanem egy meghatározható politikáért való küzdelem. Nem az foglalkoztatja Sinkót, kell-e politizálni, hanem az, hogy milyen módon és milyen célokért. Az 1931 előtti idő vizsgálatában fontos az, hogy mi kényszerítette vissza Sinkót a politikához. 84
