Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 1. szám - SZEMLE - Tordai Zádor: Bosnyák István: Ember a forradalomban, ember a soron kívül (Sinkó Ervin)

1931-től az a fontos, hogy mit akart a politikával. Már nem az, hogy a fasizmus ellen szükség van politikai harcra, hanem az, hogy milyen oldalról és milyen cél érdekében kell a harcot megvívni.

Ezt a politikát Sinkó a Tanácsköztársaság példáján kínálja; Az Optimisták által. De milyen Tanácsköztársaságról van szó? Kinek a Tanácsköztársasága és kinek a politikája ez? Sinkó 1934— 1939 közötti küzdelmét megérteni csak ezekre a kérdésekre válaszolva lehet. Mert így derül ki, miért nem jelent meg Az Optimisták; kinek nem kellettek ezek az optimisták.

1931 előtt nemcsak az válik világossá Sinkó számára, hogy politizálni kell, de kialakul e politika tartalma is.

Ha csak a politika kényszere, csak az antifasiz- mus lett volna, akkor Sinkó Az Optimistákat bárhol megjelentethette volna. Polgári kiadónál is. Sőt. De Sinkó Moszkvában akarja megjelentetni, mindenképpen legalább baloldali kiadónál. Azért, mert politikáját a baloldalnak, a kommunista mozgalomnak akarja mondani. Azt, amit a szocializmus akkori világán belül kellett elmondjon, amit nekik és csak nekik kellett mondjon, az volt politikájának konkrét tartalma.

Bosnyák István könyvének tényleges koherenciája abból is ered, hogy — mint Sinkó — egyvalamiből sohasem vonatkoztat el: a legelvontab- ban sem felejti el a konkrét embert. Vagyis ez esetben Sinkót. így összefonódó elemzései gazdag alapot adnak ahhoz, hogy feltételezni tudjuk Sinkó 1931 utáni korszakának konfliktusait. Mert érezzük, mi volt az ekkor vállalt politikája. Ennek feltételezése a III. kötet lenne.

A — remélem — készülő III. kötet „csíráiból” csak kettőre utalnék. Sinkó forradalmiságának alapja ekkor sem változott. Ez pedig etikai volt. Mint ahogy az etikumot tette meg a forradalom mércéjének. Tekinthetnők ezt értelmiségi furcsaságnak, de nem az. Mert a konkrét etikai követelmények azok a „szálak”, amelyek a társadalmi célhoz köthetik a politikai cselekvést, amelyek a politikumot alárendelhetik a célnak és amelyek meggátolhatják, hogy az alól önállósuljon. Vagyis elszakadjon a konkrét emberektől; elidegenedjen. Az etikum által a távlati cél követelményként jelenvaló. Méghozzá a cselekvésük emberi viszonyrendszerének meghatározásaként is. Ezt az elvet akarja Sinkó tanítani, közösségi forradalomért akik küzdenek: eszerint kell éljenek, maguk között is. Ami az emberi egyén s szabadságának tiszteletét jelenti. Ugyanez az elv segíti, hogy a hatalom veszélyeinek gondolatát is ébren tartsa, hogy a hatalom önmámora ellen is védekezésre hívjon.

Szintén Bosnyák könyvéből értjük meg Sinkó társadalmi öntudatát. Sinkó nem akarta értelmiségi voltát megtagadni semmikor. És ez is meghatározza forradalmiságát, mert jellemzi a forradalomhoz és a proletariátushoz való viszonyát. Nem akarta önmagát megtagadva magát a proletariátus szublimált kifejezésének, igaz lényegének, magát a proletároknál is igazibb képviselőjének tekinteni. A viszonya szövetség, mert a közös célért az általános jegyében és saját társadalmi érdekei szerint cselekszik. így szélesítve a forradalom valóságát: hozzáadva saját igényeit és követelményeit. Jellemző az, amit Bosnyák arra vonatkozóan idéz, hogy miért vált meg Sinkó a 20-as évek elején a gyakorlati politikától: „... a proletárdiktatúra nem a tömegek, hanem a tőlük igényelt és náluk azt feltételező osztályöntudatot képviselő egyének csoportjának a diktatúrája.” Ellenpólus, ellentábor jellemzése is, mert azokról szól, akik a proletariátus legproletárabb képviselőinek tekintik magukat, noha nem azok, s az általuk feltételezett igényről és általuk képviselt öntudatról, azokról, akiknek így s ezen az alapon könnyű a diktatúrát éppen a proletariátussal szemben érvényesíteni, méghozzá a proletariátus nevében. (Jellemző, mert ez 1920-ban konklúzió, 1930-tól premissza és 1944-ben probléma Sinkó számára.)

Az pedig, ami Sinkónál elvként s mérceként mindent összefűz — s amit lehetőségként tesz küzdelme minden közvetlen cselekvést meghatározó céljává — az a közösség és a kommunizmus Kommunista Kiáltvány-beli egyenlővé tétele.j Ezen méri Sinkó a mozgalmat és a szovjetunióbei helyzetet is.

Sinkó a sztálini politikával szemben szocialista alternatívát fogalmazott meg és követelt. Ez az, amiért küzdeni akart és küzdött. Éppen, mert érezte és látta a veszélyeket: már kibontakozóban voltak, amikor Moszkvában élt, de előjátékait már Az Optimisták írása előtt is észrevette.

Bosnyák könyvének — fejlődéséről árulkodó — sajátdssága talán azon mutatható ki legjobban, ami (úgy tűnhet) kívül marad a könyv egészét jellemző koncentrálódáson. Vagyis, ahol éppen 1934 utáni problémát tárgyal. Ilyen az az igen szép elemzése, amelyben Bosnyák István bemutatja, hogyan vívódott Sinkó a hatékony cselekvés igénye és az írás „gyengesége” között feszülő ellentét értelmiségi drámájában. Az írás csupán pótléka a tettnek? Sinkó számára ez az 1934 utáni tíz évben a probléma. Alapja is itt volt: talán törekvései kettősségében: a szocializmuson belüli és a fasizmus elleni cselekvés igénye szerint. A XX. századi barbárság ellen valóban gyenge a szó. A szocializmuson belül pedig a szó Sinkónak az egyetlen eszköze. Itt az írás cselekedet lehet. És lett volna az ő írása is, ha a könyvek megjelennek. Amikor nem adták ki Az Optimistákat, akkor éppen attól fosztották meg, hogy az írás tetté válhasson. Ami Sinkónak azt jelentette, hogy értelmiségi voltát támadták. Hisz ennek sajátos cselekvési módja az írás. Ebből következik a második korszak válsága, amely végén, 1940—44 között — mint Bosnyáktól tudjuk — valóban pótlék már az írás: a naplóírás. Énnek a problémának a megértése így a kérdés felbontását követeli s ebből kiinduló részletes elemzést.

Amit eddig leírtam, inkább szól a II. kötet alap85