Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 11. szám - MŰHELY - Sándor György: Németh László görögségélménye
neket éppúgy, mint Szókratész? Fordítva játssza le a század a régi filmet: Euripidésztől Szophoklész felé? Vagy ezekben az arisztophanészi hangokban is a pusztulás kürtje szól már?” A görögtanár kérdésére nincs válasz; a problémafelvetés azonban jellegzetes: merre tovább. Németh László a szophoklészi út mellett dönt, a barbárságba vezető út helyett a magas minőség által szervezett élet mellett. Megjelenteti vallo- másos, naplójellegű tanulmányát Szophoklészről, „házi bibliájáról”. A Szophok/ész-tanulmány az elmagányosodott író vergődésének, az írói és a kultúrateremtő munkában való feloldódásnak a története 1930. decemberétől 1933. februárjáig. Németh László számára Szophoklész a legnagyobb élmény a görögségen belül is. Míg Hamletnek, Werthernek, Bánknak, az Apostol Szilveszterének, Toldinak soha nem érezte magát, addig „hogy Antigoné én vagyok, mindenki láthatta, mikor a Tanú kősírjába léptem. Hogy Elektra én vagyok, érezhette, aki hallotta a Gyász hősnőjének rekedtségét... Mindez nem elvont és érthetetlen; Szophoklészt én nem fedeztem fel, Szophoklészért én nem költöztem kétezer évet, még csak humanista sem lettem . . . Helyettem beszélt magamról, s az én sorsommal küzdött görög nevek alatt. Ő oldotta fel bennem a tragikus életérzést...” Igen, így érthető a szimbólum: az alak átlényegül, s most már én,^Németh László vagyok a tragédia hőse, én vagyok az elbukó, de győztes Antigoné, Elektra; és a katarzis megtisztít — engem. Szophoklészt a görögség nagy esztétikai váltáspontján látja: „Szophoklész alakjai maszkot hordtak, de a nyelven azt érzem, hogy a maszkban már megmozdultak az arcizmok, s a szertartáson átvonaglik az egyéni.” A szophoklészi tragédiák közül is kiemelkedőnek tartja az Oidipusz királyt. Oidipusz valóban hasonlít a görög istenekhez, hasonlít magához a görögséghez: maga a megtestesült gnothi szeauton. „Nemzetükhöz méltóbb hős, az istenekhez méltóbb cselszövény, a drámához méltóbb szerkezet alig-alig készülhetett”. A legmélyebb hatást azonban nőalakjaidal gyakorolta Szophoklész az íróra. Míg az eddigi hatások ellenőrizhetők voltak, az író maga is tudott róluk és ismerte természetüket — „ez a hatás biológiai mélységekbe nyilall, amelyeket ha tudnék sem próbálnék egészen feltárni.” Azt írja, hogy nem tudja, mi volt Szophoklész véleménye a nőkről, csupán Platón Államának elején olvasta, hogy „mintha farkastól szabadult volna meg, amikor szenvedély korma eleresztette” — de ugyanezt veszi észre az Elektrában is. Élektrának a „költő szívének a poklából” kellett kilépnie. 1930—32-ig írja „Medici-kápolnája” első nőalakjának regényét, a Gyászt. „Görög regény” készült, hiszen épp ekkor tart a befogadás legintenzívebb szakasza. Szophoklész kariatidái szolgálnak példaként Kurátor Zsófi alakja számára: „ha esztétikámnak Oidipusz volt a példadarabja, regényemben a művet megelőző szenvedély, Elektra lázadoz”. Az 1930 tavaszán, kislánya halálakor elkezdett művet nem tudja befejezni, megijed a lefojtott indulattól; egy év múlva azonban ismét nekiül: „Lehet, hogy én értem utói keserűségemmel a parasztasszonyt, de lehet, hogy Élektra szerettette meg velem tulajdon hősnőmet”. A mű az ekkori választási — avagy szükség- szerű — lehetőségek egyikét fokozza a végső határig. Kurátor Zsófi hübrisze a gyászt életellenessé teszi, a gyász mint érték az ellentétébe csap át, értékpusztítóvá válik. A hősnő „kétezeresztendős nővére” Élektra: „Micsoda nővér! Emberiességében embertelen; kötelességtudásában már-már rút... Egy életet adott egy kötelességért . . ., szilárd, mint egy erkölcsi törvény, de a természetünkön túlnőtt erkölcs befelé fordult szögei sebzik... Hősnő vagy szörny?... Az emberben sok ember van; egész menny és egész pokol. Az én poklom mélyén Élektra ül”. A Gyász nemcsak az Iszony előképe, hanem az Emberi színjáték folytatása is. Boda Zoltán és Kurátor Zsófi kivonulnak a közösségből — ha más-más előjellel minősíthető is ez a kivonulás. Alkatuk, főleg Zsófié, rokonítja őket Antigonéhoz, Élektrához, 59
