Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 12. szám - SZEMLE - Szekér Endre: Szepesi Attila: Az éjszakára

cok motívumait foglalta versbe, verssorait kicsit archaizálva tette fényesebbé. Világossá vált az, hogy a nyelv sajátos színeit képes megragyog- tatni. „Nyelvem, bilincsem és hazám: a temetet- len anyaföld” vallotta.

Szepesi Attila új verseskötete alapvetően új hangot hoz, másképpen szólal meg, mint előző kötetében. Az éjszaka a kötet kulcsszava; mely részben az önvizsgálat éjszakája, részben pedig a tónus, a szín megváltozása. Olykor igazán derűs színeit, mint a korábbi Pajkos-ének, most söté- tebbre cserélte fel. A kötetnyitó verse, (Az éjszakára című) mellett az Éjszaka és az Álom-jelenetek elé írt Füst Milán-mottó is figyelmeztet erre a tónusváltásra: „S bevonván fekete tüzeid, / Lassan fordulsz el e vidékről” (Egy csillaghoz). A költő-előd Füst Milán mogorva vers-világa lappang e sorokban: „varjak lobognak a kiégett föld felé ...” S a sorok mögött ott érezhetjük a szeretett mester Látomások és indulatok a művészetben címmel megfogalmazott esztétikáját is („láttad völgyek beleit fölszakítva” . . .) A tónusváltás talán érződik a költő vallomásában is: hosszú évekig lobogtak benne az itt közölt versek, menekültek előle, máskor hirtelen megjelentek, gyanakvással fogadta őket.

Mintha Pilinszky János nyelvi tömörítése, az „elhallgatás esztétikája” vonzotta volna Szepesit (illetőleg a körülmények kényszerítették volna rá ezt a kifejezésmódot). Az új Szepesi Attila- versek jelentős részében azt érezzük, mintha a szavakban eí nem mondhatót szeretné töredékesen, glosszaszerűen, a maga félig irracionális állapotában megragadni. Kiszorulnak a versekből a magyarázatok, a feleslegesnek tartott külső leírások. Több lett a jelzés, több lett az elhallgatás. A Sáska-évszak című versében mindkét versszak elején merész vágásokkal él („sáskaévszak a varjak eltévedtek április”). Például az itt idézett sorban legalább három szakaszt különíthetünk el: „sáska-évszak//, a varjak eltévedtek//, április.” A második szakaszban vannak a szavakat összetartó grammatikai jelek, ragok. De később mind kevesebb lesz a kohéziós erő, széthullanak a sorok, a szavak szinte önmagukban állanak (pl. datolyafák), melyek szinte az álom („álmomban”) feltűnő és hamar elmosódó irracionális képeit vágják egymás mellé, („pitypang ejtőernyői”, „vakondok városa”). Ha lehet így fogalmaznunk, „a nyelvi elidegenítés” eszköze is lehet ez a töredezett, olykor grammatikai eszközök nélküli kifejezésmód. Tudatosan akar távolságot tartani a költemény és olvasója között, kicsit idézőjelbe is szeretné tenni mondandóját, a szó mellé illeszteni a kifejezhetetlen taglejtést és hanghordozást. A már említett Sáska-évszak című versében egy tárgyas igera- gozású alak szerepel („megláttam”), de nincs közvetlenül mellette a tárgy, hanem a ragtalan, többesszám jelével ellátott főnév („katakombák”), és távolabb helyez el egy tárgyat (negatív- ját”). De az esetleges birtokos jelzős szerkezetet megszakítja a két szó közé helyezett vesszővel.

S ezzel kapcsolatban még hadd utaljunk a vers- szak-szerkesztés egy nyelvi lehetőségére: kezdetben a töredezettebb nyelvi elemeket találjuk, s a versszak végén tágul a kép, ott szinte mondatnyi terjedelmű szöveg áll. „(mindig szívemen a fegyver célzókeresztje”). Ezzel a megoldással esetleg különlegesen ki tudja emelni a versszak végére helyezett mondatot.

Szathmári István a mai magyar költészet stílusát elemző tanulmányában azt fejtegeti, hogy korunkban a mondat szabálytalanná válik, „leegyszerűsödik”. A mondat „felbomlik”, a nem megszokott szabályok szerint épül tovább. Olykor csak a szavak határozott jelentéstartalmába fogódzik az olvasó. Szepesi Attila az Ébredések című versében az első sor logikusabb elrendezése után kihagy egy odaillő szót: („mintha reggel” és „mintha tavasz”) elmarad a „volna”. Lehet, hogy nem is tartozna oda. Majd egy meglepő szóösszetétellel él: „nincshó”, „nincs- lomb”, „nincséjszaka” — a tagadás halmozása és különleges kiemelése. S visszakanyarodva a már említett ún. töredékes mondatszerkesztésre, hadd hívjuk fel a figyelmet a Sirató a gyermekkori fákért című Szepesi-versre, melyben hosz- szú sorokban csak a főnevek tapadnak egymáshoz (rag és jel nélkül), és a verskezdő „volt” emeli mondattá a szóhalmazt („volt csönd hó . ..”). Később vissza-visszatér a túlzottan általános létige, újra és újra szavak állnak vigyázz- ban egymás mellett („füst fakígyó kút”), majd egy-egy ige áll önmagában, tárgyas alak tárgy nélkül („szél rázza szél”).

A költő a jövő felé nyit ablakot. (Fukturum- törédékek), de nem tud elszakadni a múlt ezernyi emlékétől sem. Krúdy Gyula úr kiskocsmáit nem felejti, álmában apját látja szőlőt metszeni, Rimbaud alakját idézi egyik verse, a régi regősök dala él benne, a deák-énekek hangján szól újra. S itt mintha folytatná a régebbi hangot, a korábban megtalált teljesebb nyelvi kifejezést is: „ifjúság víg sólyommadár / akkor szép ha szabadon jár / nem ha zajló vizet iszik / asszu ágak közt bujdosik.” (Deák-énekek). S itt a nyelv a maga régies, latin szavaival válik teljesebbé („kedvesem veluti rosa virgo formosa”). S hadd tegyük hozzá, mesterien él ezekkel a kifejezési lehetőségekkel Szepesi: a deák-énekek leplezetlen erotikája lobban fel ezekben a sorokban: „farát sem kémélli / világát igy éli”.) És azt sem szabad elfelejtenünk: Szepesi Attila a szerelem költője is. Vall önmagáról, korunk emberéről, de legszebben talán a szerelemről vall: „Naparcú”, „narancs-csecsű” lányok villannak fel előttünk, „hívatlan boldogasszonyok” ők, „akik riszálva gyaktatok” — mondja a költő. Ők teremtik újra előttünk, nekünk, velünk e világot, beszűkítik és kitágítják, miközben a szabadság folyton szűkül (Távolodó). Szepesi nem felejteti velünk sem a kontyos Katát, faros Klárát, forgó Fruzsinát és a többieket. A zárórész refrénjével „ráolvas”: „szeretlek te is megszeress”.

80