Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 12. szám - SZEMLE - Horpácsi Sándor: Szekulity Péter: A madarak repülni szeretnek (Irodalmi riportok)

Zolnay Lászlónak ajánlotta Szepesi Attila egyik szép versét, a Szobortemetőt. A korábbi kötetében is olvashattunk hasonló költeményt (Árpádkori templom romjai). Most a budai Várpalota nagy ásatásaikor felfedezett és megmentett középkori múlt-darabjainkat üdvözli a költő: a törpe vízköpőt, a szakállas heroldot, az összetört alakból kiragyogó szemeket. S az idők, korok, történelem keresztútjain a „város”, a régi Buda „orgonazúgását” hallja, s a felejthetetlen, a mindnyájunkat összekötő anyanyelv erejét érzi ekkor is. Máskor egy Vivaldi-mű, a La nőtte ihleti versre. Úgy érzi, hogy amikor az alkony lebeg, a tárgyak eloldják kötöttségeiket, a madarak repkednek a hóesésben: szinte zene szól. Itt hadd említsük a külföldi utak ihlető termését: a kaukázusi verseket. Többször idézi Piroszma- nit, Urartu emlékeit, Kutaiszba látogat el, az örmény városok hangulata kapja meg. Ebből a témakörből legfontosabb A költő útrakel majd hazatér — közben elmúlnak a hetvenes évek című verse. Itt a versszakokban a külföldi látvány és az otthoni élénk emlékek vitatkoznak egymással, és végtelenül érdekesen és nyomatékosan, refrénszerűen utal az idő múlására: „közben elmúltak a hetvenes évek.”

Gazdag kötet Szepesi Attiláé: a sikeres, korábbi hegedősének archaizáló hangját merte újítani a grammatikai eszközök lazításával, kihagyásokkal. Mert tovább játszani, mert erotikus lenni, mert családszerető lenni (verseket írni gyerekeiről!), mert a szokványosabb útirajzban újat hozni. S a formai gazdagság szinte páratlan: a pasztelles lágyság, a szonett fegyelmezettsége, a szabad vers, a zenei futamok, a kollázs-technika (pl. Camus és Heisenberg gondolataira) éreztetik a költő (és egyben mai magyar költészetünk) nagy lehetőségeit. (Magvető Könyvkiadó, 1979.)

SZEKÉR ENDRE

SZEKULITY PÉTER:

A MADARAK REPÜLNI SZERETNEK

Irodalmi riportok

Szekulity Péter sikeres író. Ám amikor ezt a kijelentő mondatot leírjuk, rögtön magyarázkodni is kell. A magyar szellemi életben ugyanis csak azt fogadja el írónak a közvélemény, aki a „klasszikus” műfajokat, tehát a verset, a re- gényt-novellát vagy a drámát műveli. Nem „számít” írónak a kritikus vagy a riporter, holott ők is írnak ... Ezer oka lehet ennek, de ezek taglalása, elemzése most nem feladatunk. Tényként tudomásul kell vennünk, hogy a riport „böcsü- lete” csökkent, s ezért egyértelműen a napilapok a felelősek. Sok az álriport, az értékelhető

információt alig adó írás. Talán a tehetség hiányzik hozzá, talán az idő — a jó riport rendkívül időigényes! —, talán az erkölcsi bátorság, a felfedező kedv és képesség, vagy csupán az igényesség? A kérdést azért kell feltennünk, mert Szekulity Péter is újságíró, s ráadásul vidéken az. Nos, éppen ez: a vidékiség teszi izgalmassá ezeket a riportokat. Az az otthonosság, amellyel Szekulity Péter mozog a tájban, érintkezik az emberekkel. A „vidéki” jelzőt általában pejora- tívan, elítélő, lefokozó értelmében szoktuk használni. A vidék, a vidéki valamilyen szempontból csökkent értékű, korcs, elmaradott. Szekulity Péter Gaál Gábor definícióját idézi erről: ,,. .. Mert a vidéki ember nem a vidék által vidéki, hanem az elméje és a kedélye sajátos konstrukciója folytán ... a vidékiség korántsem közép- szerűséget jelent, hanem az elme és a kedély törését, mely elsősorban abban mutatkozik, hogy a vidéki emberben torz a tükröződése a jónak, az igaznak és a szépnek, a helyesnek és a helytelennek, és ennek következtében torzak és helytelenek a vidéki ember állásfoglalásai és viselkedései.” Nos, Szekulity riportjai lényegében ennek a torz állásfoglalásnak és viselkedésnek az elemzései egy-egy jelenség kapcsán. De mert nem kívülállóként, s nem ad hoc „kiruccanásként” teszi, hanem folyamatában, történetiségében is megvizsgálja ezeket a jelenségeket, mindig többet tud adni puszta látleletnél. írhatna ezekből az esetekből novellákat is, mint ahogyan sok kollégája teszi — rossz novellák lennének! —, de Szekulity sokkal bölcsebb és szerényebb: nem bocsátkozik kalandokba. Már tudniillik irodalmi, irodalmiaskodó kalandokba, mert a lényegét tekintve munkája: az újságírás is kaland: a megismerésé. Hogy erre: a magyar valóság pontos, ugyanakkor a részleteket is látó, érzékletes megismerésére mennyire szükségünk van, azt e lap hasábjain nem kell külön hangsúlyozni. Amikor életet mondunk, akkor ezt nem szabad parttalanul értelmezni. Szekulity érdeklődése nem túlságosan tág. Elsősorban a magyar falu változásait vizsgálja, a vidéki kisvárosét (Szekszárd). Módszere, kiindulási pontja az élmény, az érzéki megismerés. Riportról riportra nyomon követhető, hogyan mélyülnek, válnak tudatosabbá, intellektuálisabbá ezek az ismeretek, illetve a belőlük levont következtetések. Szekulity még rendelkezik azzal a képességgel,

— már-már ajándékot mondtunk adottság helyett —, amely nélkül nem képzelhető el újságíró, sem semmiféle írástudó: a kíváncsisággal. A szerző mindenre kíváncsi, ami emberi, következésképp — Marx szép mottójához hasonlóan — semmi sem idegen tőle, ami emberi. Szekulity szereti az interjúalanyait, mert szereti az életet Kicsit meghökkentő is ezt ma olvasni vagy le írni, amikor az elidegenedés divatját éljük. Mert

— valljuk be! — az optimistát manapság kicsit mindenki naivnak tartja. Holott — tudjuk — éppen a naivság és az ebből következő eredendő kíváncsiság az emberiség természetes állapota.

81