Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 9. szám - DOKUMENTUM - Haza és nemzeti önismeret. Fiatal Írók Találkozója - Lakitelek, 1979. május 18-19. - Kis Pintér Imre: A történelem létemben meghatároz
Kis Pintér Imre A történelem létemben meghatároz Kezdettől értetlenül hallgatom ezt a tanácskozást. Csak a legutolsó hozzászólások — Szakály Ferencé Czakó Gáboré, Petrőczi Éváé és Papp Márióé — közelítették azokat a gondokat, amelyekről szerintem is érdemes volna közösen gondolkozni. Egyetlen megjegyzést tennék mindössze, s hogy erről beszélni kell, úgy érzem, már maga ez a tény is a nemzet-tudatunkkal való neurotikus viszonyra, „össznépi’^ rövidlátásra vall. Közhelyszerűen fogalmazva — és ez a meggyőződésem —: ép lelkű embernél a nemzeti múlt tárgyilagos szemlélete és szeretete nem zárják ki, hanem éppen hogy feltételezik egymást. Noha e kitétellel általában mindenki egyetért; hogy hogy nem: a gyakorlatban ez a kétféle érzelmi hozzáállás többnyire egymással élesen szembe kerül. Itt is tapasztalhattuk, hogy milyen önfeledten és szinte kötelezően sétálunk be ebbe a régi zsákutcába. Hadd érzékeltessem ezt egy példával. Lengyel Péter Cseréptörésében a hőst szíven üti egy mondat, egy harminc év óta először Magyar- országra hazalátogató asszony szájából hallja, véletlenül: „Én már nem tudok emlékezni”. Arra gondol, hogy ha ez igaz, akkor ez az ember van is, meg nincs is, akkor pusztán: önmaga látszata. Végül is — kérdezem most én is — miből áll egy ember, ha nem a múltjából, mi vagyok én, ha nem elsősorban azoknak a tényeknek az összessége, amiket eddig átéltem, tapasztaltam, amelyek életem során megtörténtek velem? Ahogy a bőrömből, úgy a történelmemből sem bújhatok ki, legfeljebb elfelejthetem, vagy hazudhatok róla — és ezzel számot kell vetni — magamat tagadom le, magamról hazudok. A nemzet vagy a kultúra életében alighanem még inkább így van ez. Legyenek történelmünk tényei számunkra jók avagy rosszak, magasztosak vagy szégyenletesek, pillanatnyi megítélésünk szerint hasznosak vagy egyenest kártékonyak — mindez teljesen mindegy, mert a kérdésnek sokkal nagyobb, egzisztenciális tétje van: a valóság, vagy történelem hiteles tudása (és tudata) nélkül létezésünk csak színlelt, vegetatív létezés; akkor mi: nem mi vagyunk. Higgyük el József Attilának, hogy ő egyszemélyben hódító és meghódolt, hogy Werbőczi is és Dózsa is, hogy „a múltat be kell vallani”. Ahogy higgyük el Illyésnek is, hogy „Nemzetemhez— bármely végzet adta közösséghez — azzal óhajtok tartozni, hogy vállalom. Valósággal vállalni kényszerülök”. Ezzel szemben iskolai történelem-oktatásunkat, a magyar közvélemény, vagy az itt hallott előadások nagy részét továbbra is a történelem leszűkítésének buzgó vágya hatja át: azt keresik, hogy mi múltunkból az előremutató, a progresszív, a sikeres, mert — vélik — azzal, és csak azzal azonosulhatunk. A tényanyag másik — a tetemesebb — része pedig úgyszólván eltöröltetik, s mert nyilvánosan (példának? eszménynek?) nem vállalható el: marad a szűkebb szakma 91
