Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 9. szám - DOKUMENTUM - Haza és nemzeti önismeret. Fiatal Írók Találkozója - Lakitelek, 1979. május 18-19. - Kulcsár Szabó Ernő: A tisztánlátás stratégiája

belügye. S ha már agyonhallgatni se lehet: hát keményen elítélendő; kívülről, a mából bélyegezve meg a korabeli eseményeket, személyiségeket, eszméket stb. Riasztó példákat hallottunk itt is e lényeg- és időtévesztés következményeiről, lehetne őket sorolni holnap reggelig.

Meg kéne már végre érteni, hogy a történelmemért nem én vagyok a felelős. Én : individuum vagyok, a történelem: kollektivitás. Különös viszonyban vagyok vele: ez a közös múlt egyrészt számomra változtathatatlan tényként adott, másrészt — akarom, vagy sem — létemben meghatároz (megszabja valóságomat és lehetőségeimet, kultúrámat, gondolataimat, érzelmeimet). Ezért kell vállalnom, sőt szeretnem is: olyannak, amilyen — ama esetlegesség okán, hogy éppen ebbe és nem valamely másik történelembe születtem bele. Persze csak ha tartom magamat valamire, mert benne és általa végülis magamat becsülöm, vagy nem becsülöm. S ha szeretem, úgy is szeretem mint saját magamat: ellentmondásosan, örök elégedetlenül, de bensőségesen. Vagyis nem azért fontos nekem, mert értékesebbnek hiszem, mint a németet, franciát, románt vagy kínait; nem is elsősorban azokat az anyagi és szellemi javakat szeretem, amiket a magyar történelem ezer éve során mégis csak létrehozott — egyszerűen azért szeretem, mert a sok közül egyedül ez a magyar história az enyém. Mert kívüle nincs más múltam vagy valóságom, mely ilyen teljesen megnyilvánítana, már pedig mindezek nélkül nem létezhetek. Ha tehát más nemzethez tartoznék, most talán más nyelven mondanám ugyanezt. Elhatározhatom-e vajon, hogy közösséget ezentúl majd csak az okos gyerekeimmel vállalok, a butákat pedig el- és kitagadom? Netán: a butákról is azt állítom, hogy okosak, mert csak akkor szerethetem őket felhőtlenül?

A szemléletről beszélek, amely nem akarja tudomásul venni azt, ami nyilvánvaló: ezt az érzelmi kötődést, kötést. Amely nemzeti hagyományaink részleges érvénytelenítésén fáradozva: folyvást újratermeli a tájékozatlanságot és a kisebbrendűség érzéseit. Nem helyükre tenni igyekszik a dolgokat, hanem a pillanatnyi haszonra spekulál, gyakran változó értékszempontjai szerint szüntelen pálcát tör, címkéket ragaszt s ha meg is nyer magának egy-két új csatát, de elveszti az egészet, mert veszni hagyja az identitás-tudatot. Mi meg szinte már annak is örülünk, ha nem kétes eredményre jut, hanem csupán közömbösségre nevel. Holott nagy példák mutatják (s nagy példák csak ezt bizonyítják), hogy éppen az „elkötelezettség” hívja életre igazán az önismeretet, tárgyilagosságot, önkritikát. Széchenyi vagy Ady sem voltak éppen pártatlanok, attól ők máig a magyarság legtárgyilagosabb, kritikus szellemei. S mert mindig az egészben gondolkoztak, az egésszel-vállalt azonosság hitelesítette különbségtevésüket is: az „utálatos, szerelmes nációm” öntudatát. Valljuk be hát mi is, hogy érdekeltek vagyunk a magyarság-tudatban és vállaljuk el nyíltan a nemzeti érzéseket. S utána talán vitatkozhatunk majd elfogulatlanul is: hogy milyen volt ez a történelem, miből áll a nemzet, mi a magyar és kik vagyunk mi most. Addig nemigen, mert hamis alapokon vitatkozunk.

Kulcsár Szabó Ernő

A tisztánlátás stratégiája

Kis Pintér Imre részben érintette, s egyik oldalról körül is írta azt a dilemmát, amely néhány eddigi hozzászólás nyomán eléggé élesen mutatkozott meg. Azt nevezetesen, hogy a korszerű nemzeti tudat, a nemzeti önismeret kérdését vagy jelenérdekű mivoltában, vagy pedig a múltra összpontosítva közelítettük meg, s a dolog dilemmaszerűsége éppen abból fakad, hogy kettős lényegűnek, egymástól elszakíthatónak látszik az elhangzottak alapján. A lélektantól kölcsönzött szóval: a fenotipikus nézőpont a múlt elhanyagolhatóságát vállalva a jelenben keresi a nemzeti tudathoz kapcsolódó, annak alakulását befolyásoló (társadalmi) ellentmondásokat, azok látható jeleiből következtetve némely dologra (ahogy itt fölmerültek: demokratikus formák elégtelensége, lakáshiány, bizonyos eszmény- vesztettség a fiatalok körében, a munkaerkölcsök „nem-európai” állapotai stb.). Másfelől pedig úgy van, hogy a nemzeti tudatnak a történelmi meghatározottságban leljük fel a legsajátabb jellemzőit, s mai állapotát kizárólag — amúgy genotipikus módon — századokkal, évtizedekkel korábbról eredeztetjük. Amikor Kis Pintéra múltat, mint a jelenbeli lét indokát, feltételét általános érvénnyel említette, láthatóan az előbbi változattal szemben fogalmazta meg a saját elképzeléseit. Ezért kell ebben a hozzászólásban részben — mintegy tovább haladva — hozzá is kapcsolódnom. Mert az nyilvánvaló, hogy itt nem holmi lelki alkatiság szerint különültek el a hozzászólások, hanem — s alig hiszem, hogy túl távoli övezeteket kapcsolnék így össze — ebben a megosztottságban szinte példaszerűen szemléltették önismeretünk mai — de természetesen nem mai eredetű — problémádkusságát. Ezért, amikor egyfelől érthetetlennek tartom azokat a megnyilatkozásokat, amelyek felül próbálnak emelkedni mondjuk épp a Görgey-kérdésen, nemzeti múltunk itt elő nem került, de máig égető vitáin; azt is látnunk kell, hogy milyen okai, magyarázó körülményei vannak ennek a jelenségnek. Az előbbi származhat egyszerű történelmi tudatlanságból is, annak a be nem látásából például, hogy mily mértékben határozta meg az 1848—49-es magyar demokratikus gondolat, a progresszió veresége a további történelmi utunkat, a lelassult, felemás polgári fejlődést, s egyáltalán, a térségben létbe vágó nemzetiségi kérdés alakú ását. És itt nem az a nagyobbik baj, hogy Szakály szaktudományi jellegű következtetéseivel szemben a szakismeretek dolgában hiányosságok mutatkoztak, hanem az, hogy nem egy hozzászólásból még az a logikai következetesség is hiányzott, mely megengedné a történelmi kontinuitásból adódó, elemi konzek92